HelloVidék: Milyen érzés volt a célba érés, tudva, hogy az egyet jelent a világkupa-bajnoki címmel?
Michelisz Norbert: Nagyon jó! Nehéz pontosan megfogalmazni... Amikor elkezdtem versenyezni, akkor már megfogalmazódott bennem a vágy, hogy valamikor itt a Túraautó-világbajnokságban szeretnék kikötni. A bajnoki cím elhódításának érzése nagyon hasonlított az első évem, első győzelmének az érzéséhez. De ezek nagyon összetett érzések; olyan, mint mikor valamit nagyon szeretnél, rengeteg áldozatot hozol érte, de közben számtalanszor elgondolkodsz azon, hogy nem is biztos, hogy összejön és hiábavaló az a rengeteg munka, az áldozat és a pénz, amit belefektettél. Aztán eltelik, az én esetemben tíz év, és hirtelen egy hullámvasútszerű hétvégén beteljesül az álom. Abban a pillanatban, mikor beértem a célba megszabadultam az összes érzelemi-, lelkinyomástól és kételytől, hihetetlen érzés volt. Ami Malajziában történ az szinte felfoghatatlan, azóta is olyan könnyűnek és boldognak érzem magam. Minden annyira helyén van most az életemben, hogy azt érzem, ezért is érdemes ezt csinálni. Ez az érzés az, ami most motorként hajt tovább és azt mondatja velem, hogy ha lehetőségem van, akkor muszáj tovább versenyeznem.
HV: Hogyan sikerült eljutnod a Világkupa-bajnoki címig?
M. N.: Sok szerencsével. Mindig arról álmodtam, hogy valamikor autóversenyző leszek. Tizenéves koromban azonban rájöttem arra, hogy nincs feltétlenül olyan családi-, anyagi hátterem, hogy eltudjak kezdeni versenyezni. Akkor, mikor már nagyjából lemondtam arról az álmomról, hogy autóversenyző legyek, – abban az időben szimulátoroztam – kaptam egy telefonhívást, hogy lenne-e kedvem, a virtuálisvilágban elért sikerek kapcsán egy valós versenyautót is kipróbálni. Természetesen azt mondtam, hogy van! Nagyon szívesen mentem, ez 2005-ben volt. Az a teszt annyira jól sikerült, hogy utána a versenycsapattal, aki meghívott, elkezdtünk azon ötletelni, hogy hogyan lehetne összerakni egy évadot. A gyorsasági szakágban egy márkakupán való részvétel többmillió forintba is kerülhet. Ennek az összegnek bizonyos hányadát természetesen nekem kellett előteremtenem. Ami ebben az időben már kicsit könnyebb volt a szüleimnek is, mint mondjuk tíz vagy tizenegynéhány évvel korábban. De így is nagy terhet jelentett ez a családi kasszának. Nagyjából az első sikeres év után mi is megértettük, hogy érdemes folytatni, és érdemes még további áldozatokat hozni az pályafutásom érdekében. Valahogy így kezdődött az utam.
HV: Mi volt a következő lépés?
M. N.: Az első évben sikerült bajnokságot nyernem, és a következő évbe már egyel magasabb szinten, erősebb autókkal futó, szintén márkakupa-bajnokságon versenyeztem. Ez volt a Renault Clio Kupa. Ez az anyagi terheket tekintve hasonló kategória volt, mint az előbb említett bajnokság. A 2008-as év volt a nagy ugrás, abban az évben versenyeztem a Seat Leon Magyar Bajnokság és Európa Kupán. Mind a két bajnokságban rajthoz álltam. Ez már sokkal komolyabb verseny volt, mint a korábbiak, az autót tekintve is. Itt több versenyen volt egy idényben, így utaznunk is kellett, ami persze anyagilag is megterhelőbb volt, nagyjából négyszer többe került, mint a korábbi versenyek.
HV: Hogy jutottál be a WTCR-be?
M. N.: Hatalmas szerencsém volt ekkor is. A Dension Audio Systems ügyvezetője besétált az akkori csapatomhoz, a Zengő Motorsporthoz, hogy szeretne támogatni, mert látta az egyik televíziós csatorna közvetítését, ahol én pont futamot nyertem. Ennek a támogatásnak köszönhető, hogy 2010-ben sikerült elindulnunk a Túraautó Világbajnokságon. Így utólag visszanézve picit álomszerű, hogy négy évvel azután, hogy elkezdtem versenyezni – jellemzően magyar, nagyon alacsony kategóriájú versenyeken – onnantól ilyen gyors út vezetett a Túraautó Világbajnokságba. És ha visszanézek az elmúlt tizenhárom évre, akkor fajsúlyosan tíz már a Túraautó Világbajnokságon, illetve a Világkupán telt. Az elején úgy éreztem mint, akit a mélyvízbe dobtak. A sok rutinróka és a rengeteg világbajnok között az én néhány éves szakmai tapasztalatommal azért nehéz volt boldogulni. De aztán szépen lassan, évről-évre jöttek az eredmények.
HV: Az anyagi háttér vagy a tehetség határozza meg, hogy valaki rajtrácshoz állhat a WTCR-ben?
M. N.: Ha egy 20-25 fős mezőnyt nézünk, akkor nagyjából a fele gyártó által fizetett versenyző, a mezőny többi pilótája pedig szponzor pénzzel fizette be magát a bajnokságba. Én is ilyen versenyző voltam egészen 2015 év végéig. Tehát nekem is a következő szezonban való versenyzésem azon múlott, hogy az anyagi hátterét összetudjuk-e szedni. 2016-ban jött el számomra a lehetőség, hogy kaptam egy gyári szerződést, akkor még a Hondától. Én onnantól kezdve tekintek magamra, mint profi autóversenyző. De a mostani WTCR mezőnyben is azt látom, hogy van nagyjából tíz gyári ülés, ezekkel a helyekkel is lehet szerintem futamgyőzelmekért és bajnoki címekért is küzdeni. A futam másik fele az meg szintén nagyon jó versenyző, de nem gyártók által vannak alkalmazva, hanem saját maguk teremtik meg a versenyzésük anyagi hátterét.
HV: Azoknak a fiataloknak, akik otthon szimulátorral játszanak, van esélyük arra, hogy egyszer profi autóversenyzők legyenek?
M. N.: Az én példám is azt mutatja, hogy van. De, ahogy említettem is nagyon sok szerencse kell hozzá. Nekem abból a szempontból volt szerencsém, hogy mindig a jó emberekkel ismerkedtem meg a virtuálistérben. Ezek az emberek ajánlottak be aztán később egy verseny csapathoz. Nyílván ez nem igazságos kiválasztódás alapján működik. Ahogy az az előbb elmondottakból is látszik, valószínűleg én sem tudtam volna elkezdeni a pályafutásomat, ha a szüleim nem vállaltak volna ekkora anyagi terhet és kockázatot. Ebből is érződik az, hogy Magyarországon nagyon sok olyan fiatal van, aki tehetséges és megérdemelné a lehetőséget, de valószínűleg nem tudják ezt a több százezres, vagy adott esetben néhány millió forintos küszöböt átugrani. Én azt mondom ilyenkor, hogy lehet valaki a legtehetségesebb autóversenyző hat-hét-nyolc évesen, ha az anyagi lehetősége nincs meg, akkor szinte esélye sincs elindítani a pályafutását. Erre szerintem nagyon jó orvosság lehet a nyelvtanulás és a kommunikáció. Én azt vettem észre, a saját példámon is, hogy a szponzorok vagy akár a versenycsapat-tulajdonosok is nagyobb fantáziát látnak olyan fiatalokban, akik nemcsak tehetségesek, hanem megértik azt is, hogy mennyi áldozatot kell hozni fiatalon ahhoz, hogy ilyen sikeresek legyenek.
HV: Ha épp nem a versenypályán vagy, akkor mivel foglalkozol?
M. N.: Az elmúlt két évben a gyerekeimmel és a feleségemmel töltöttem a versenypályán kívül töltött időm nagyrészét. 2017-ben született meg az első kislányom, Míra. Azóta nagyon átalakult az életem. Emlékszem 2017-ben kicsit túlvállaltam magam, mert alapítottamegy versenycsapatot. Ebben az évben küzdöttem a világbajnoki címért, és ugye ekkor született meg Míra is. Kicsit azt éreztem magamon, hogy úgy történnek körülöttem a dolgok, hogy nem igazán vagyok ura az életemnek. 2018-ban született meg a második kislányom. Nyílván próbálok azzal is sokat foglalkozni, hogy fizikálisan és mentálisan is felkészüljek egy-egy versenyhétvégére de, ha nagyon őszinte vagyok, akkor barátokra, hobbikra nagyon kevés időm volt az elmúlt időszakban. De úgy vagyok vele, hogy most ez is egy olyan különleges időszaka az életemnek, amit szeretnék megélni. Amikor a gyerekek is egy picit nagyobbak lesznek és mondjuk oviba vagy iskolába mennek már, akkor nekem is egy picivel több időm lesz valószínűleg.
HV: Családod hogyan viseli azt, hogy ilyen sokszor vagy távol?
M. N.: A feleségem már hozzászokott, mivel így ismert meg. Tudja, hogy nagyon sokat vagyok úton. De azért vannak olyan időszakai az évnek, mint a mostani is, ami nagyjából február végéig tart, amikor több időt tudok itthon tölteni. Nyilván el kell mennem tesztelni, de még nem indult be a szezon, így be tudom osztani az időm nagy részét úgy, hogy ki tudok kapcsolni és nem gondolok a versenyzésre. Egyébként a nyár is egy ilyen időszak, amikor van két hónap szünetünk a versenynaptárban, akkor is több időt tudunk együtt tölteni. Ha azt vesszük, akkor vannak olyan időszakok, amikor kevesebbet vagyok itthon, mint egy „normál” férj, de vannak, olyan időszakok is, amikor két-három hetet tudok egybefüggően a családommal tölteni úgy, hogy semmi mással nem foglalkozok, csak velük.
HV: Említetted, hogy alapítottál egy versenycsapatot. Hogy juthat be egy fiatal tehetség hozzátok?
M. N.: Fiatal, tehetséges, kitartó, alázatos és a versenyzés anyagihátteréhez is hozzá tud járulni. Szeretnénk támogatni a fiatalokat úgy, hogy akik hat-hét évesen már tehetségesnek mutatkoznak, azokkal elkezdünk korán foglalkozni. Ezért is szerveztük a pécsi gokartos eseményeket, ahol én is nagyobb merítésben láthatom, hogy mennyi tehetséges fiatal van, akik lehetőséget érdemelnek később. Pontosan ezért azt tervezzük ebben az évben, hogy gokartos vonalon is erősítünk a versenycsapatommal. Ennek a törekvésnek a következménye az, hogy abban a bajnokságban, amiben én is kezdtem – ez a Suzuki Swift Kupa – tavaly már fiatal szerelőkkel és mérnökökkel elkezdtünk egy autót üzemeltetni. Az idei tervek között pedig az is szerepel, hogy legalább kettő, de inkább három autóval képviseltetjük magunkat a Magyar Bajnokságban. Tehát a cél az, hogy a gyerekek már hat-hét-nyolc évesen hozzánk kerüljenek, kezdjenek el gokartozni, hogy tovább tudjuk nevelni őket néhányéven keresztül, hogy aztán lehetőségük legyen zártkarosszériás autóban, mondjuk egy Suzukiban versenyezni. Innét pedig már meg tudják tenni a következő lépést, nemzetközi szinten versenyezve. Csapatomnál megpróbálok sokat tenni annak érdekében, hogy az arc- és képmásommal a csapat irányába tereljem a támogatókat, de versenyzői oldalról is próbálok megtenni mindent, annak érdekében, hogy ezeket az anyagi terheket aztán mi vállalhassuk át. Viszont egy komoly nemzetközi bajnokságban, mint például, amiben mi is versenyzünk – ugye ez a TCR Európa Kupa – egy évad 70-80-90 millió forint.
Címlapkép: Gáspár Adrienn