Az elmúlt években az autója kiszorult a garázsból, lassan már szombathelyi lakásuk is tele lesz az innen-onnan kapott vagy vásárolt telefonokkal. De szinte nem telik el úgy nap - meséli - hogy valaki ne írna rá vagy hívná fel, hogy lenne egy újabb telefon. Celldömölkön a vasútállomáson az anyag egy kis részéből csinált egy kiállítást, de a gyűjtemény nagy része még mindig itt, a garázsból kialakított kis múzeumban zsúfolódik.
Hogy mikortól üzemel ez a lakótelepi garázsmúzeum, arról fogalma sincs Kovács Istvánnak, 2013 óta biztosan. Nevet: azóta van vendégkönyve. A legjobb pillanatban kezdett gyűjteni, amikor még sokféle telefon lehetett itt-ott találni.
Sokáig azt hitte, elég lenne csak 50 négyzetméter, ahol elhelyezhetné a gyűjteményét, most már belátja, ez is kevés lenne, de kiegyezne bármilyen jobb megoldással. Meséli nevetve, most már csak a lottóötösben bízik: ha nyerne, az lenne az első dolga, hogy kialakítaná saját telefonmúzeumát, ahol – teszi hozzá - végre méltó körülmények között fogadhatná a gyerekcsoportokat.
A Covid-19 előtti időkben ugyanis a kis garázsmúzeum valóban kiállítótérként is funkcionált, jöttek hozzá iskolai csoportok. István szívből mesél mindenkinek, akit érdekel a szenvedélye: mindent tud a készülékekről, ránézésre megmondja, melyik milyen típus, mikori és hogyan használták.
Gyűjtőszenvedélye a rendszerváltás környékén kezdődött
Több mint tíz évig volt hálózat- és kábelszerelő a MATÁV-nál, és mind a mi napig ebben a szakmában dolgozik. Nem okoz gondot, ha a telefonkészülékeket meg kell reparálnia.
Valahogy úgy kezdődött minden, hogy István pedagógus felesége egy nap azzal jött haza az iskolából, hogy képzelje, a gyerekek nem tudják, mit jelent az, hogy valakit „feltárcsázni”. Pedig az már régen volt, mobilról még senki sem hallott, de már akkor többségében nyomógombos készülékeket használtak. Akkor adott egy tárcsázós készüléket a feleségének, hogy vigye be az iskolába, és mutassa meg az osztályának. Utána gondolkozott el először komolyabban azon, hogy ha a gyerekek nem tudják, milyen a tárcsás telefon, azt még inkább nem tudják, milyen a kurblis, úgyhogy érdemes lenne egy tekerőset is beszerezni. Innen már nem volt megállás.
A netes korszak előtt többnyire csak zsibin vagy ismerősöktől lehetett leszanált készülékeket vásárolni. Amióta létezik a világháló, a telefongyűjtők számára is kitárult a világ: lehet csereberélni (merthogy akadnak még az országban mások is, akik telefonokat gyűjtenek), adok-veszek oldalakon célirányosan kutatni. István tíz nagyobb telefongyűjtőt ismer az országban, velük tartja is a kapcsolatot.
Ahány gyűjtő, annyiféle szokás
István egyféle telefontípusból csak egyet gyűjt, ha kap még egy darabot, vagy elajéndékozza vagy elcseréli. Így saját gyűjteményében 361 különféle mobiltelefon, 511 fajta telefonkészülék és 300 egyéb alkatrész van, ugyanis a telefonokon kívül a hozzá kapcsolódó egyéb technikai berendezéseket is gyűjti (vannak például régi ólom kábelei, és porcelán szigetelői is a távközlési oszlopokról).
Gyűjteménye szinte teljes - teszi hozzá - nagyjából minden fontosabb készülék megvan, léteznek persze a világban igazán különleges és egyedi darabok, de azok nagyon drágák, számára nem elérhetőek.
Előkerülnek a kedvencek
A sokszáz darabos gyűjteményből Istvánt a fadobozos készülékek nyűgözik le leginkább, lakberendezési tárgyakként is funkcionáltak. Nem csak izgalmas technikai újdonságoknak számítottak, hanem önmagukban is iparművészeti remekek. István ezeket maga újítja fel, a fadobozokat karbantartja. A legértékesebb készüléke is fadobozos, egy LB-III-as készülék, ami az 1910-es évekből való. Ebből a típusból szerinte az országban összesen 4-5 lehet.
Nekem a fémdobozosok tetszenek, ahogy megtudom, pont egy ’30-as évek beli készülékbe szerettem bele.
A másik véglet, mutat rá a középső polcra: a fröccsöntött kínai telefonok, amikből ezerféle van: a megtévesztésig sportcipőnek kinéző telefontól a kólásüvegen át a hamburgerig minden őrületet kitaláltak. A magasból figyel egy Mickey egér, a cigarettatartónak tűnő pedig a Love Story című film slágerét muzsikálja. Csak a gyerekek miatt gyűjti ezeket a vicces műanyag retro-készülékeket - nagyokat nevetnek rajtuk. Ahogy a mobilokat is csak a gyerekek miatt kezdte el gyűjteni, annyira nem kedveli őket.
Ahány telefon, annyi személyes történet
Van két századfordulós esőlemezes telefonközpontja, korabeli fejhallgatókkal, közülük az egyik, szekrény méretű darabot ő maga restaurálta. Ezeken, magyarázza, a befutó hívást egy lebillenő lemezke jelezte a központosnak, aki aztán a vonalakat csatlakozó dugóval végződő hosszú kábelekkel kötötte össze.
Az egyikhez először a sarkán látható kis órát találta meg - mutatja. Vaterán még 2011-ben bukkant rá az órára. Jóval később egy szegedi gyűjtőbarátja vette észre, hogy neki van egy ilyen órája, neki meg hozzá egy telefonközpontja – így sikerült a gombhoz kabátot találnia.
Hasonlóan érdekes történet, hogy évekkel ezelőtt kapott egy fotót a ’80-as évekből, amin egy hölgy fülhallgatóval a fején épp a körmendi telefonközpontban hívásokat kapcsol. Tavaly Sopronban 4 telefonközpontot hirdettek meg eladásra, nem hagyhatta ki, elment értük utánfutóval. Maga se hitte volna, de az autószerelő műhely hátuljában a korábbi képen látható körmendi telefonközpontot sikerült megvásárolnia. Egyébként – teszi hozzá - ez a kézi kapcsolású telefonközpont Körmenden egészen 1994-ig működött.
Az utcai nyilvános telefonkészülékek is megérnének egy misét
Ahány kor, annyifélék az utcai távbeszélők is, mindössze 2 vagy 3 olyan típus lehetett, amit Istvánnak még nem sikerült beszereznie. Mutat aztán még egy bányatelefont is, egy piros tárcsásat, aminek a kagylóján még rajta a bauxit – nem tisztítja le, így még hitelesebb.
Látunk még katonai készülékeket, bőrtáskába applikálva. Réginek tűnnek, holott a nyolcvanas években még ilyeneket használhattak a kiskatonák gyakorlat közben. De rácsodálkozunk az ősmobilra is, ezt az aktatáskaforma dobozt mennyire nehéz is lehetett cipelni. Ehhez képest, mutatja, a legkisebb mobil gyufásskatulya méretű – természetes ebből is van Istvánnak.
Milyen érdekes – állapítja meg - hogy az első mobilok még milyen nagyok voltak, aztán egy ideig az volt az elsődleges technológiai újítás, hogy minél kisebbeket lehessen készíteni belőlük. Mára viszont megfordult a trend: megint egyre nagyobb telefonokat cipelünk magunkkal, alig férnek el már a zsebekben.
De milyen telefonja van a telefongyűjtőnek?
István bevallja, annyira tényleg nem érdeklik a mobilok, bár most is két androidos készüléke van, egy saját meg egy céges, de sokáig nyomógombosat használt. Aztán a gyerekei rászóltak, hogy egy „múzeumigazgatónak” legyen már egy rendes telefonja! Fent a lakásban azért még van vezetékes, ragaszkodik hozzá.
A polc végén még megpillantok egy fityegő úttörősípot, mellette egy kézzel horgolt szatyrot (nagyanyáink ezzel jártak boltba). Kiderül, István nem mellesleg gyűjt még ezt meg azt, vannak régi rádiói, lemezjátszói és tévéi is, de szódásszifonokat is őrizget hátul valahol a garázsban.