Nincsenek könnyű helyzetben a hagyományőrzők, amikor a régmúlt értékek továbbörökítéséről van szó. Felgyorsult, rohanó világunkban, ahol a kütyük és az online világ ural mindent, egyre kevésbé kötődünk a tradíciókhoz. Pár évtizeddel ezelőtt vidéken még általánosnak számított, hogy az ifjú legények szódásüveggel, vödörrel vagy parfümmel felszerelkezve kopogtattak be a lányos házakba, hogy a hajadonokat meglocsolva őrizzék a lányok fiatalságát, szépségét, míg azok férjhez nem mennek.
Ahogy telt-múlt az idő, a fiatalok egyre inkább elmaradoztak, esetenként pedig a korábban kapott, cifrán díszített hímes tojás helyett már egészen másfajta fizetségre vágytak. Mindez nem egy szomorú történet vége, hanem a puszta valóság, mert a skanzenek kivételével egyre kevésbé jellemző a mai fiatalokra a hagyományőrzés. De mit gondol erről a Magyarország Nyuszijaként is emlegetett népi iparművész?
Zsigóné Kati, kecskeméti tojásdíszítő művészete szorosan kötődik a húsvéti hagyománykörhöz, de azok kényszerű követésén túl sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít a régmúlt értékeknek.
Nagyon rossz, hogy a nemzetünk gyökértelen, mert egyre inkább nemzetietlenné kezdünk válni. Egy erős nemzet, aki hagyományait ápolja, azt fegyverrel sem lehet leküzdeni, de a gyökértelen nemzet magától is elbukik. Ezért kellene, hogy a hagyományainkat megéljük, hogy locsolkodjunk, tojást fessünk, mert ez nekünk öröm, és összetartó erővel bír a család életében. Nem kell ilyenkor elmenni wellnessezni, mert ezt az év minden napján megtehetjük
– fejtette ki véleményét a népi iparművész.
A kecskeméti alkotó tehetségét számos rangos elismeréssel díjazták, beválogatták Dubaiban a világ öt legjobb tojásdíszítője közé, elnyerte a megyei Prima közönségdíját, 2018-ban az Év Kecskeméti Mestere lett és munkásságát Nemzeti Értékké nyilvánították, de hírnevét és közönsége szeretetét is igyekszik egy jó cél, a hagyományőrzés szolgálatába állítani.
Minden évben meghívja magához az ország minden férfiját a húsvéti locsolkodásra, ezzel éltetve tovább kicsikben és nagyokban ezt a tradíciót. Míg tavaly „mindössze” 123-an, addig idén 164-en keresték fel otthonában, de jó tíz évvel ezelőtt ez a szám még 328-ra is rúgott. Zsigóné Kati saját bőrén tapasztalja, hogy évről évre egyre inkább kivesznek a népi szokások az életünkből, kiüresednek a korábban értékkel teli ünnepek, holott szerinte ezeknek nagy jelentősége lenne minden ember életében, mert ezen alkalmakból töltekezhetnénk a mindennapok szürkeségét megszínesítendő.
Hagyományőrzés mint küldetéstudat
Bár Zsigóné Katit nemcsak az ország, de egész Európa és a világ jelentős része ismeri, maga is alulról küzdötte fel magát a szakma nagyjai közé. Édesanyja egyedül nevelte, a szegények legszegényebbjei közé tartozott, amiért az iskolában kirekesztették, nem játszottak vele. Szülője unszolására kézi munkázni kezdett, amit elejében kényszerként élt meg, de tehetsége hamar megmutatkozott, azonban nem volt ideje kibontakozni.
A mindennapi betevő érdekében már tanulmányai mellett dolgozni kezdett, az iskola elvégzést követően bolti eladóként, majd áruházvezetőként dolgozott, és csak férje bátorítására fordult ismét a művészetek felé. Közel harminc éve kezdett falat pingálni, képeket fest olajjal, terítőket, blúzokat, mellényeket készít, azóta pedig bútorokat, edényeket, kazettás mennyezetet, fali csempét és üveget díszít, de igazán a tojásfestésben talált magára.
Tehetségét ma már világszinten is elismerik, közel harmincféle technikával dolgozik, és bár büszke a szakma elismerésére, igazán nagy örömet számára az okoz, amikor a közönségétől kapja a pozitív megerősítést.
Amikor belefeledkezik egy-egy munkámba a látogató, és elfelejti azt, hogy nincs pénzük, de legyen szó bármilyen otthoni, munkahelyi problémáról, több-kevesebb ideig megfeledkezik a rossz dolgokról, és tud örülni az én alkotásomnak, tetszik neki, belefeledkezik, nálam ez a siker
– magyarázta Zsigóné Kati.
Azt vallja, ahhoz, hogy valaki naggyá lehessen, természetesen elengedhetetlen a szorgalom és a kitartás, de a tehetség velünk születik, és végső soron ez emelhet valakit a kiválóságok közé. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hisz abban, hogy csak egy jó ember tud szépet alkotni, aki alázatos, aki képes lehajolni mások szeretetéért, mert végső soron minden tojás a lelkünk egy-egy darabkáját tükrözi vissza.
A HelloVidéknek elárulta többek között azt is, hogy számára két dolog szükséges ahhoz, hogy valamit alkosson: kell egy ötlet, hogy valami újat, egyedülállót találjon ki, valamint a kétség, hogy azt nem tudja megcsinálni, ettől lesz a munkája igazi kihívás. Így kezdte el tervezni annak idején a Magyar Nemzet Tojását, ami magán hordozza a magyar nép történelmét, hungarikumait, 11 technikai megvalósítással, amelynek tervezése és megvalósítása egy egész évébe tellett. Idén egy hét hónapig tartó munka után mutatta be a Beszélő Tojást, amelyet 348 őseink által használt jel és 13 ezer pont díszít, jelenleg pedig élete fő alkotásán dolgozik, amit csak három-négy év múlva fog bemutatni.
Miért pont a tojás?
Közel száz évvel ezelőtt még nagy hagyománya volt hazánkban a tojásfestésnek, de ennek története egészen régre nyúlik vissza.
A tojás összetartó erővel bír, az élet kezdetét, a világ mindenségét jelképezi, a legtökéletesebb forma, amit a természet létrehozhat. Kapcsolódik a feltámadáshoz, hiszen a legenda szerint Krisztus úgy törte fel a sziklasírját, mint a kiscsirke a tojás héját, valamint rengeteg nép úgy gondolja, hogy tojásból született meg a Föld. Hazánkban már avar kori sírban is találtak festett, karcolt díszítésű tojást, valamint régen egyes népeknél szokás volt, hogy körberakták magukat sok tojással, a rajta lévő jelek pedig figyelmeztették őket arra, hogy mit szeretnének elérni az életben
– mesélt a tojás történetéről Zsigóné Kati. Az Alföldön jellemzően a hagyma héjával színezték meg húsvétkor a locsolóknak szánt ajándékot, míg az ország más vidékein viasszal megírták vagy éppen karcolták.
Hajdanán a lányok minden locsolónak más és más díszítésű tojást adtak, amin minden jel egy-egy külön üzenet volt a legényeknek, így például azt is kifejezhették, mely fiú a szívüknek legkedvesebb. A mezőgazdaságra nézve bőséges termést, elegendő esőt vagy napsütést hozó jeleket vittek fel a héjára, de mára ezek jórészét már csak a hivatásos tojásdíszítők ismerik.
A kecskeméti iparművész hangsúlyozta, hogy eltolódott a hangsúly az üzenettől a külcsín felé, most már nem a jó kívánságokhoz, üzenetekhez, gyógyításhoz kötődnek a minták, hanem inkább a puszta cél az, hogy a tojás dekoratív legyen. Így terjedtek el a műanyagból készült dekortojások, az ecsettel való tojásfestés, pedig régen az emberek gyufaszállal díszítették a tojásokat, vagy éppen azzal, ami a kezük ügyébe akadt.
Zsigóné Kati elárulta, hogy a szakma kiöregedőben van, mert a fiatalok, főként egyetemisták csak akkor szokták felkeresni, amikor a szakdolgozatukhoz kérnek tőle segítséget. Otthoni tojásmúzeumában gyakran tart kisiskolásoknak, felnőtt csoportoknak, külföldieknek, de akár egy embernek is a tárlatvezetés után tojásfestő tanítást, több technika bemutatását, és reméli, hogy ezáltal minél több emberhez tudja eljuttatni a tojásfestésben rejlő örömöt, a hagyományok tiszteletét és a művészet szeretetét.
A HelloVidéknek elárulta, bár nem érzi azt, hogy a nyugdíja tükrözi az országnak hozott hírnevet és a szakmai elismertségét, ameddig a szeme engedni, addig alkotni fog, és reméli, hogy unokája, Panka, aki jelenleg élénken érdeklődik a tojásdíszítés iránt, nem hagyja majd, hogy az elüzletiesedett ünnep teljesen ellehetetlenítse ezt a kihalófélben lévő mesterséget.