Dr. Mátyássy Szabolcs foglalkozását tekintve színész, zeneszerző, egyetemi oktató, július elsejétől pedig már a Csokonai Nemzeti Színház új igazgatója. A színház olyan számára, mint egy család. Bár Budapesten született, leginkább mégis vidéki társulatokban játszott. Egy ideig külföldön is élt, ám végül hazahúzta a szíve. Többek között erről is beszélt a Hello Vidéknek adott interjújában a frissen kinevezett szakember.
Július elsejétől vette át a Csokonai Nemzeti Színház irányítását. Mit mondott a társulatnak legelőször, illetve hogy érzi, milyen volt a fogadtatása?
Amikor átvettem a színház vezetését még nem találkoztam a társulattal, mivel akkor még éppen az előkészítő munkák zajlottak. Azt tudni kell, hogy ez már akkor is egy nagyon nagy létszámú társulat volt, 240-en voltunk, a legutóbbi közgyűlési döntés értelmében pedig már közel 300-an vagyunk. Ahogy mondani szokták ez már tényleg egy igazi gyár, hiszen nagyon sok ember dolgozik ott. Természetesen fel kellett mérni, hogy milyen változtatásokat szeretnénk, mik az akut dolgok, amiket gyorsan meg kell oldani, illetve hogy milyen irányba induljunk el Szabó K. István művészeti vezetőtársammal.
Bár a fővárosban született, de leginkább vidéki társulatokban dolgozott. Mi az, amiért leginkább a vidékhez húzza a szíve?
Én jól érzem magam Budapesten, de alapvetően az én létezésem, vagy művészeti szocializációm vidéken történt meg. Én a vidéki színházban, struktúrában és létezésben nőttem fel, és abban is hiszek. Nagyon más egy budapesti színházban dolgozni, és nagyon más egy vidékiben, utóbbiban még talán megvan a családiasság, legyen szó a közös programokról és a gondolatokról. Itt egy sokkal bensőségesebb viszony tud ezért előállni. Én maximálisan kiállok, és hiszek a vidéki létezésben, és sokkal komfortosabban is érzem magam ott.
Egy ideig élt külföldön, Skóciában, Kínában is.
Fiatal pályakezdő színészként először Szegedre kerültem, ahol Szikora János volt a művészeti vezetőm. Óriási élmény volt bemenni a színpadra, és minden alkalommal más szerepben kiteljesedni, vagy más szerepben létezni. Nyolc évet voltam ott, majd különböző igazgatóváltások miatt tovább álltam. Az akkori igazgatóm Koronai Károly Veszprémbe szerződött, és a társulat egy részét vitte magával, így én is mentem velük. Ezután még egy évet visszamentem Szegedre. Valahogy akkoriban már úgy éreztem, hogy nem tudok úgy megújulni, és nem tudok olyan minőséget hozni estéről-estére, amiben hiszek. Majd egy idő után saját színészi teljesítményemmel és motivációmmal is elégedetlen voltam.
Nem szerettem volna úgy tekinteni erre a szakmára, mint egy munkahelyre. Nagyon sokat játszottam, de úgy éreztem, hogy nem tudok megújulni. Azt gondoltam, hogy abban az élethelyzetben, és életkorban még kicsit körül tudok nézni a világban. Két évet éltem Svédországban, egy évet Skóciában, és egy évet Kínában. Sok ország, sok földrész, sok tapasztalat, nagyfokú szabadság, de ugyanakkor egyfajta védőháló nélküliség is. Az itt töltött időszak alatt megtanultam felelősséget vállalni magamért is. Amikor felvételt nyertem a Zeneakadémiára, visszaköltöztem Magyarországra.
Hogy látja a Csokonai Nemzeti Színház jövőjét?
A Csokonai Teátrum átadásával 620 hellyel bővült a férőhelyek száma. Ha minden játszóhelyünkön egyszerre játszunk, ami jelen esetben négy játszó helyet jelent Debrecenben, akkor összességében már 1100 nézőről beszélhetünk. Én úgy érzékelem, hogy a városvezetés elkötelezett amellett, hogy jó színháza legyen, valamint abban is, hogy megbízhatóan, zökkenőmentesen működhessünk. Amikor átvettem a színház vezetését visszahoztuk a bérletrendszert, mivel komoly nézői igény mutatkozott ezen a területen.
Debrecen azon hat nemzeti színházak egyike, ami a Budapesti Nemzeti Színházon kívül található az országban, ezért én azt gondoltam, hogy minél hamarabb három tagozatossá kell tenni. A cél az volt, hogy a meglévő prózai társulat mellett, egy komoly opera-társulatot is létre kell hozni, illetve, hogy el kell indulni egy új tánctagozattal. Az álmom az, hogy egy-két éven belül mindenki, aki ezekben a különböző tagozatokban szerepel, azok Debrecenben is éljenek tehát, minél kevesebb vendéggel dolgozzunk, hogy minél hamarabb megteremtődjön a társulati lét.
Már jó ideje tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is. Mit gondol az utánpótlás nevelésről, mennyire vonzó jelenleg a fiatalok számára a színházi közeg?
Méhes László társosztályfőnökkel együtt azt tapasztaljuk, hogy nagyon lelkes elkötelezett, jó agyú, és gondolkodású fiatalok jönnek. Természetesen az is igaz, hogy az egész társadalom átalakult, így a fiatalok gondolkodása is 20-25 év alatt. Ugyanakkor ez mégis egy örök dolog, mivel a színház ragasztóként tudja összetartani még azokat a közös gondolatokat is, amelyek még az én gyerekkoromban teljesen máshogy műkdötek. Nagyon örülök annak, hogy ehhez a kis szelethez én is hozzá tudok adni.
Milyen a város kulturális és oktatási intézményeivel való kapcsolata a színháznak?
Alapvetően azt tapasztaltam, hogy korábban nagyon csekély volt az oktatási intézményekkel a kapcsolata a Csokonai Nemzeti Színháznak. Így az elsők között vettem fel a kapcsolatot a társintézményekkel. Példaként említhetem az Ady Gimnáziumot, ami évtizedek óta inkubátora a színészképzésnek. De a többi művészeti középiskolával, kulturális intézménnyel is nagyon sok közös projektünk van, és lesz is a jövőben.
Kinevezése előtt már a pályázatában is háromtagozatú színházi struktúrát vázolt fel. Mik az előnyei ennek a teátrumi formának?
Debrecen a második legnagyobb lélekszámú város Magyarországon, 200 ezren élnek itt. Ez egy nagyon nagy populáció, ami ráadásul folyamatosan növekszik. Egyre több a külföldi dolgozó, és külföldi diák is, akiknél szintén megfogalmazódik valami fajta kulturális igény. Látni kell, hogy ebbe a tánc, és az opera is beletartozik. Már a prózai előadásainkat is feliratozzuk, azért, hogy ne forduljon elő az, hogy valaki azért nem tudja megnézni, mert nem érti a nyelvet. Igyekszünk a külföldieket, és a fiatalokat is becsábítani. Bátran mondhatom, hogy alapvetően nagyon jól indultunk, a jegyek is jól mennek, tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy folyamatosan teltház van.
Mit ad önnek személy szerint a Csokonai Nemzeti Színház?
Én a Csokonaira úgy tekintek, mint egy családra, ahol nap, mint nap meg kell küzdeni azokkal a problémákkal, és örömökkel, amik - hasonlóan egy familiáris helyzethez is felmerülnek. Én azt látom, és azt tapasztalom, hogy szüksége van az itt dolgozóknak arra, hogy együtt gondolkozzunk, és együtt örüljünk annak, ha például jól sikerül egy előadás.
Kiemelne néhány emblematikus darabot az évad első feléből?
A Csokonai Teátrumban a hagyományosnak tekinthető előadások mennek, melyek inkább azoknak a debreceni, és nem debreceni nézőinknek kedveznek, akik kicsit távolságtartóbbak a modernebb, vagy bátrabb feldolgozások iránt. A másik épületünkben a Csokonai Fórumban, van a Latinovics terem, ami 330 fős, a Kóti Árpád terem, ami 150 fős, és a Simor Ottó terem, ami kifejezetten egy intim 50 fős nézőteret ad.
Utóbbiakban inkább a kísérletezőbb, bátrabb, a fiatalokat talán jobban érdeklő és megszólító előadások vannak. Nemrég a Kóti Árpád teremben volt egy bemutatónk, a Cyber Cyrano, ami abszolút a mostani fiataloknak szól. A Teátrum nagyszínpadán a nemrég bemutaott Bohém élet című előadásunkat tudnám kiemelni, ami egy nagyon nagy szabású előadás, és teljesen más közönségréteget vonz, mint mondjuk a Kóti-teremben játszott darabjaink. Arra törekszünk, hogy sok műfaj legyen, hogy nagyon sokféle gondolkodású rendezőt hívjunk, azért, hogy mindenki megtalálja azt az előadást, és azt a rendezőt, akire valóban kíváncsi.