Elsőre úgy tűnhet, hogy a Columbia Egyetemen végzett genetikusból lett rákkutató számára nem a legideálisabb karrierlehetőség, ha a hollandiai városi életet maga mögött hagyva egy 60 fős kis faluba költözik. Nagy Zoltán akkori párjával még 2018-ban a Székelyföldön, a Bekecs-hegység lábánál talált rá az 1899-ben épült, meglehetősen romos házra. A 38 éve lakatlan, tapasztott épülethez egy 1934-ben elkészült székelykapu is tartozott, egyből beleszerettek. Közben úgy alakult Zoltán élete, hogy sem a sikerről, sem a karrierről nem kellett végleg lemondania, csupán a városi, zajosabb életről. Továbbra is külföldre dolgozik, gyógyítással foglalkozik, nem mellesleg pedig a Youtube-ról megtanult sárral tapasztani, fabútorokat készíteni, és mint a régi parasztemberek, kicsit mindenhez érteni. De miért is választja egy fiatal a nyüzsgő nyugat-európai városi élet után a falusi csendet?
Amikor Nagy Zoltán akkori párjával jó pár év után visszaköltöztek Hollandiából Erdélybe, annyi volt az elképzelésük, hogy egy eldugott kis faluban, kis közösségben szeretnénk élni:
Az akkori fejünkben még az is megfordult, hogy kimegyünk akár egy tanyára is, az erdő közepébe. Az se igazán zavart volna bennünket, ha nehéz megközelíteni, és áram sincs. Megelégeltük a városi nyüzsgést, Hollandia túlzott szabályozottságát. Ott én inkább nagyobb városokban: Amszterdamban majd Utrechtben éltem. Az utolsó három évben pedig Amersfoort mellett egy kis faluban, Elspeetben laktunk. Az ország közepébe, ahol még találni azért nagyobb erdőterületeket. Nagyon szép hely, de számomra rettentően túlszabályozott Hollandiában minden. Nem mehetsz be az erdőbe, nem lehet szabadon túrázni, csak sétálóutakon közlekedhetsz, nem léphetsz rá az avarra. Ösvények vannak kialakítva külön a lovaknak, külön a bicikliknek. Kutyát sem lehet csak „csak úgy” sétáltatni, mert zavarják a vadakat. Annyira nagy volt ott a korlátozottság, hogy azt kezdtem érezni, nekem ez így nem jó, ez nem az én világom.
20 év külföld után meg se fordult Zoltán fejében, hogy félúton megáll, és más vidéken telepedik le:
Mi Székelyföldön vagyunk itthon, még élnek rokonaink is itt, nekünk alap volt, hogy ide költöztünk vissza. Tudom jól, kevesen térnek csak haza azok közül, akik egyszer Erdélyből elmennek, pláne azok közül, akik vidékről indultak. Talán azért is, mert ehhez az életformához másfajta elgondolás kell, az emberek nagy része inkább a kényelmet választja, meg a modern életet. Ide kell egy spirituális felfogás is, hogy a maga helyén értékeld természetet és az állatokat.
A Bekecs-hegy lábánál elterülő falura véletlenül akadtak rá, egy ismerősük ajánlotta a csendes kis települést:
Bementünk a faluba, az első házba bekopogtunk, és megkérdeztük, hogy van-e eladó ingatlan. Megnéztük, aztán első látásra szerelem lett belőle.
Zoltán számára a vidéki élet önmagában is kihívást jelentett, városban született, ott nőtt fel, és a szülei is városiak voltak, még a nagyszülei is:
Semmi közöm sem volt a vidéki élethez, de gyerekként nagyon szerettem ezt. Irigykedve néztem, amikor a barátaim indultak a nagyszüleikhez a nyári vakációra, nekem meg nem volt hova menni. Maximum, ha elvittek magukkal 1-2 hétre. Mindig jól éreztem magam vidéken, mindig is vonzott az az életforma. Úgy gondolom, erre is meg kell érni, az ember rájön arra, hogy a pénz nem minden. A boldogság a fontos. Persze részben ez is pénzfüggő, de kérdés az, hogy miben hiszel. Egyesek vágynak a luxusdolgokra, holott nem boldogok. A másik meg kevesebbre vágyik. Nekem más a gondolkodásom. Persze én is szeretem a szépet, a modern dolgokat, csak nem feltétlenül az a cél, hogy sok pénzem legyen a bankban.
Sokan le akarták beszélni őket: felesleges pénzt és időt pazarolni a házra, inkább dózerolják le
Zoltán szerint az első és legfontosabb, hogyha vágysz valamire, akkor lépni kell, mert ha nem teszed meg az első lépést, soha nem jutsz el sehová. Amikor megvásárolták a házat, borzasztó állapotban volt, saját bevallása szerint úgy nézett ki, mint egy horrorház, sokan le is akarták őket beszélni a felújításról, azt tanácsolták nekik, inkább dózerolják le:
„38 évig lakatlanul állt, el lehet képzelni, ez idő alatt mi történt vele. Annyit csinált a tulajdonos, hogy ha valahol lyukas volt a cserép, oda betett egyet, hogy ne ázzon szét teljesen. Nem vagyok szakember, de gondoltam, hogy ha a gerinc egyenes, akkor valószínűleg nincs szétdőlve a ház. Amikor megláttuk, valahogy úgy éreztük, mintha hazajöttünk volna. Ennek a háznak különös szellemisége volt. Ez egy régi típusú parasztház, ami 1889-ben épült, itt ezt úgy nevezik, hogy sövényház. Megépítik fakerettel az épületet, utána nagyon sok vékony ágat helyeznek be, és utána ezt kitapasztják. Ez a tipikus erdélyi módszer, Magyarországon vályogtéglából építenek, itt terméskő az alap. A ház 80 nm-es, vagon típusú, elöl van egy szoba, utána még egy, egymás után jönnek a szobák. Síkban voltak a falak is, láttam benne fantáziát. Vásárhelyen laktak a szülők, és jöttünk ki minden nap – így zajlott az építkezés.
Ami a legfontosabb: ide bátorság kell!
Kíváncsiak voltunk még arra, Zoltán így, utólag milyen buktatókat lát, amit érdemes elkerülni azoknak, akik szintén vidékre költöznének, és épp egy ősöreg ház felújításában gondolkodnak.
Ha a ház váza nagyjából áll, akkor arra lehet építeni, de előre én sem láttam a kisebb buktatókat. Fontos, hogy látsd a célt, és ne másnak a tanácsa után menj, legyen saját elképzelésed. Tanácsot kérhetsz, de ennek a világnak az egyik legnagyobb problémája, hogy az emberek bizonytalanok, a másik meg rögtön le akar beszélni az álmaidról. Kell, hogy legyen egy komoly elhatározottságod. Sokan azt mondják, hogy nekünk könnyű volt, mert van pénzünk, de ez sem igaz, mert nem volt annyi, hogyha bármi történik, biztonságban legyünk. Amikor hazaköltöztünk, azt sem tudtuk, miből éljünk meg. Mégis megtettük ezt a lépést. Én mindig abban hittem, hogy az ember egy teremtő lény, és amiben hisz, az úgy is történik. Nekem egyetlen ember nem mondta, hogy érdemes ebbe belevágni, és hogy amit csinálunk, azt jól csináljuk. Mindenki bolondnak nézett, az egész családunk. Nincs a közelben kórház, iskola, őrültség ide kiköltözni?! De mivel eléggé eltökélt voltam, egy idő után szépen el is hallgattak.
Ilyen régi házhoz szakembert sem lehet találni
Ahogy Zoltán meséli, keresve sem talált olyan szakembert, akire ennek a régi háznak a felújítását rábízhatta volna, így maga állt neki:
YouTube-videókat néztem meg, az alapján kezdtem el, a saját elképzelésem szerint. Igyekeztem természetes anyagokat felhasználni, műanyag nincs, fémet, üveget használtunk.
2018 tavaszán álltak neki a ház felújításának, bő fél év kellett ahhoz, mire nagyjából lakhatóvá tették:
És már volt zuhanyozó, padló - korábban csak döngölt földpadló volt. Amikor aztán beköltöztünk, onnantól már könnyebb lett, mert ha minden nap itt kelünk, más a helyzet.
Nem olcsó mulatság egy ilyen többszáz éves ház felújítása
Ahogy Zoltán meséli, 10 ezer euróból vásárolták meg a házat telekkel együtt, és kb. a háromszorosába került, hogy nagyjából lakhatóvá tegyék:
Az biztos, hogy sokkal olcsóbb egy új házat építeni. Egy ilyen régi ház felújításához szenvedély kell, hogy az ember érezzen valami különös energiákat, hogy érdemes megcsinálni. Persze az új ház sose mesél, a régi mindig mesél történeteket.
Zoltánban nem is volt kétség, hogy úgy kell helyreállítani, amilyen eredetileg lehetett:
Néztem a képeket, volt egy elképzelésem, hogyan akarom restaurálni, és megcsináltam. Nem is nagyon van a környéken hasonló ház. Ami vályog volt, azt is szigetelték. Látok még néhány hasonló épületet, de azok félig össze vannak dőlve. Használhatatlanok.
Régen tapasztott búbos kemencékkel fűtöttek, ők öntvénykályhákkal oldották meg a fűtést:
A faluban nincs is gáz, úgyhogy a fűtés kapcsán ez az alternatíva fel sem merült. Viszont a ház elején találtunk egy régi kőkutat, amit nagyon érdekesnek találtam. Ez valószínűleg egyidős a házzal. Erre találtunk szakembereket, akik kitakarították. Azt hallottam, hogy a kőkút vize nagyon egészséges, meg is szűri a vizet. A villany be van vezetve, persze kellett csővezeték a víznek, hidrofor nyomja fel a vizet a kútból.
Ide nem lehetett IKEA-s bútorokat hozni
A lakást is igyekeztek autentikusan, a többszáz éves házhoz illően berendezni:
Ide nem lehetett IKEA-s bútorokat hozni, igyekeztünk olyanokat, amelyek illenek a házhoz. Sokat hoztunk haza Hollandiából, ezt a rusztikus stílust szerettük, tömör fából. A többit meg itt vásároltuk meg. Sok mindent csináltam saját kezűleg is. Megvettem vastagabb deszkákat, és abból fabrikáltam. Van annyi fantáziám meg kézügyességem, hogy magam is meg tudok csinálni pár dolgot.
Nem álltak le a felújításokkal és építkezésekkel
Amikor befejezték a házat, Zoltán tovább folytatta az építkezést. Ez a ház közel egy hektáros területen van, de megvették a szomszédos a telket is a házzal, felújítottak egy 300 éves istállót is. Állatorvos párjával megálmodtak egy állatsimogatót, még kávézót is építettek hozzá:
Kezdetben nem voltak állataink, csak kutyák, és amikor ideköltöztünk, akkor merült fel bennünk, hogy tartsunk hagyományos állatokat is: juhokat, tyúkokat. Később jöttek aztán a lovak is. Amikor ideköltöztünk, nem tudtam, miből fogok megélni, genetikusként végeztem még kint Hollandiában aztán rákkutatással kezdtem el foglalkozni. Kiderült, hazatelepülve is értékesnek tartották a tudásomat. Megkerestek egy külföldi alapítványtól, hogy az információkért meg tanulmányokért fizetnek engem. Közben úgy alakult, hogy megvásároltunk egy másik területet is, egy 300 éves régi istállóval, és jött az ötlet, hogy mi lenne, ha azt is felújítanánk, az állatokkal pedig egy terápiás parkot alakítanánk ki. A volt párom állatorvos volt, ez nagy előnyt jelentett, neki is szenvedélye volt, hogy állatokkal dolgozzon. Egy nagyon jó párosítás kezdett kialakulni. Voltak támogatóink, félmillió euró fölötti értékben fejlesztettük a parkot. Az élet azonban sajnos közbeszólt, elváltak útjaink. Az állatsimogató a volt páromnál maradt, bezárt, a kávézóval együtt. Nagyon szomorú most ott a helyzet, még nem tisztáztuk, hogy mi lesz az állatokkal. De az élet megy tovább, itt a tavasz és már gyönyörűségesen virágoznak a gyümölcsfák...
Címlapkép, fotó: Nagy Zoltán