Bécsbe menekültek a válság elől: viszik, mint a cukrot, a tipikus magyar termékeket

Aprócska üzlet a bécsi belvárostól alig hat villamosmegállónyira, amelynek bejárata azonnal a magyar népmesékre emlékezeti azokat, akik ismerik ezeket a tanulságos történeteket. Visszaköszönnek itt a magyar zászló piros-fehér-zöld színei, de néhány jól ismert hungarikum is mindjárt szembetűnik. Az üzlet neve is azonnal szembetűnik, mert egy kicsit sem osztrákos: Paprika Jancsi. És bár a német kiejtésben az első szó bizonyára könnyedén kimondható, a második a „cs” betű miatt biztosan okoz néhány vidám pillanatot.

Belépve, a polcokon sorakoznak a magyar termékek: otthonról jól ismert száraztészták, savanyúságok, konzervek, ételízesítők, csokik, túrók, túrórudi, gulyáskrém és persze Erős Pista minden mennyiségben. A pultban magyar házi kolbászok és sonkák, számos füstöltáru és még ennél is több. A boros szekcióban csakis hazai nemes nedű néz szembe a vásárlóval. Szó szerint egy falatnyi Magyarország az osztrák fővárosban. Ráadásul szinte egymásnak adják a kilincset a vásárlók – és nem csak a Bécsben élő magyarok.

Nyáron lesz hat éve, hogy megnyitottam ezt az üzletet és egy másodpercig sem bántam meg, hogy itt próbáltam szerencsét vállalkozóként. Annak idején az akkori párommal költöztünk Bécsbe és azon kezdtünk el gondolkodni, hogy milyen területen lenne érdemes vállalkozni. Arra gondoltunk, hogy enni és inni mindenki szeret, ráadásul a magyar ételeket is nagyon sokan ismerik és kedvelik. Ez volt az alapgondolat, a többi pedig jött magától. Elkezdtünk helyet keresni az üzletnek, amelynél az volt az elsődleges szempont, hogy tömegközlekedéssel jól megközelíthető legyen. Végül mondhatom, hogy a jó szerencse révén találtuk meg ezt a kiadó helyiséget: egyszerűen erre sétáltunk, megláttuk és beleszerettünk. Nem ment egykönnyen, mert egyfajta harc alakult ki érte, de kitartó voltam és a tulajdonosok elkezdték meglátni benne a fantáziát az üzleti lehetőséget. Maga az üzletnyitás már nem volt nehéz: kellett hozzá még egy tartózkodási engedély és egy adószám, aztán pedig sok-sok fantázia, kreativitás és kitartás

- mesélte kérdésünkre Rajkó Renáta, a bécsi Paprika Jancsi tulajdonosa.

Renáta a kezdetekre visszaemlékezve azt mondja, hogy érdekes helyzet alakult ki, ahol szó szerint kapott hideget és meleget is, tehát támogatást és rosszallást is. Sokan örültek annak, hogy még egy magyar bolt nyitott a városban, mások viszont a konkurenciát látták benne. Gyorsan kiderült azonban, hogy az üzletnek abszolút létjogosultsága van. Elkezdődött a közösségi oldalon a marketingkampány, nyomtattak néhány szórólapot is. Hamarosan egyre többen érkeztek és a vásárlók lassan kialakítottak egy törzsvásárlói kört is. Bevált a helyszín is, nemcsak a belváros közelsége miatt, hanem azért is, mert számos más nemzetiségű üzlet is megnyitott a környéken.

Csodával határos módon túléltük a koronavírus-járványt, az áremelkedéseket és rezsiköltség egekbe szökését is. Sajnos rengeteg üzlet zárt be ezek miatt itt Bécsben is, de mi valahogy talpon tudtunk maradni. Azt látom, hogy van kereslet és igény a magyar termékekre, ami az embereket boldoggá teszi és örülnek a kínálatnak. A kereslet is mondhatni állandó, de ha pont nincs valamilyen áru, amire az egyik vevőmnek szüksége van, akkor is igyekszem azt beszerezni. Ilyen speciális igény leginkább a borok, savanyúságok vagy az ízesített túró rudik esetében fordul elő. Én abban hiszek, hogy egy ilyen üzletet csak úgy lehet jól és sikeresen működtetni, ha szívvel és lélekkel tesszük. A Paprika Jancsi első ránézésre talán kicsit régimódinak tűnik, de pont ettől lesz otthoni és barátságos környezet, mondhatni egy darab Magyarország az osztrák fővárosban

- mondta Rajkó Renáta, aki azt is elárulta, hogy az állandó vendégkörének csak körülbelül a fele magyar, a másik fele pedig abszolút megoszlik.

A legkelendőbb áru az őrölt pirospaprika, amit tonnaszámra vásárolnak, ezt követi a házi füstölt kolbász, illetve a gulyáskrém. Az üzletben rengeteg savanyúságot (legalább tizenkettő féle van a kínálatban), csípős alma paprikát tud eladni, de a pirosarany és a libazsír (és libatepertő) is igazi kuriózumnak számít. A termékeket közvetlenül a forgalmazóktól szerzi be és – bár első hallásra talán meglepő – az árak is körülbelül megfelelnek a magyarországi áraknak.

Alkalmazottak nélkül viszik az üzletet

Néhány villamosmegállóval vissza a belváros felé, a Duna parthoz közeli téren több étterem, kávézó és bár sorakozik egymáshoz közel. Délután van és mindegyikben vannak vendégek. Úgy tűnik, hogy nem „elszívják” egymástól a kuncsaftot, hanem épp ellenkezőleg: közösen próbálják meg odavonzani őket. A Wilheim diszkrét és a maga nemében klasszikus: néhány szék és asztal kint, óriási faajtó és egyszerűen elegáns dizájn.

Szóval pont olyan, ahol az ember szívesen meginna egy kávét vagy ahol este eltöltene pár órát a barátaival. Csak belépve derül ki, hogy magyar a tulajdonos, aki ugyanolyan kedélyesen elbeszélget az osztrák, mint a magyar vendégekkel, és épp úgy az épp akkor betérő angol diplomatával is, aki minden nap ugyanabban az időpontban tér be és issza meg a szokásos kávéját.

Gondoltunk egy nagyot a családdal, és kiköltöztünk Bécsbe. A fiam már nyolc éve itt tanul az egyetemen, mi pedig követtük. Még otthon voltunk Magyarországon, amikor megkértem, hogy nézzen körül és keressen megfelelő üzlethelyiséget. Akkoriban ez a hely ez egy romos, hírhedt kocsma hírében állt, ami régóta zárva volt, de nekünk nagyon tetszett és láttunk benne fantáziát. Otthon mindent eladtunk és kiköltöztünk a feleségemmel, akinek már volt tapasztalata a kávéval és azzal, hogyan kell egy kávézót üzemeltetni. Amúgy a kávézó is utána kapta a Wilheim nevet. Elkezdtünk tárgyalni az üzletről, de lassú volt az adminisztráció: külön kellett intézni a terasz, a kerti rész és a belső rész engedélyeit. Millió szabálynak kellett megfelelni és azt is meg kellett tanulnunk, hogy itt mindig a kiadás évének üzemeltetési engedélye alapján működhet tovább egy vállalkozás. Végül minden összeállt és 2019 novemberében végre megnyitottunk, hogy aztán 2020 márciusában be is zárjunk a COVID miatt. Szerencsére a bezárás nem okozott különösebb fennakadást, mert az osztrák állam mindenben segített; egy több mint száz éves osztrák törvény miatt ugyanis nem kell abban az esetben fizetni a bérleti díjat, ha az állam zárhatja be bármilyen oknál fogva az adott üzletet

- vázolta az üzletnyitás kezdeteit Kiss Attila, a Wilheim tulajdonosa, aki alkalmazottak nélkül viszi az üzletet.

Ahogy azt Attila elárulta, a kezdetben teljesen máshogy nézett ki a hely: csak kávézóként üzemelt, amit fokozatosan bővítettek és most már van egy emeleti rész is. Hozzátette, még ma is a minimál stílust képviseli, hiszen Bécsben van és az osztrákok a jó értelemben vett egyszerűt szeretik, de több turista is megtalálja őket.

Úgy látom, hogy abszolút nem drágább Bécsben élni, mint Budapesten, viszont itt teljesen más vendéglátózni, mint otthon. Talán nem olyan stresszes, legalábbis az eddigi tapasztalatok alapján. Nem ellenőrzik például folyton az embert, de a többi étteremmel, kávézóval és bárral is jóban vagyunk: egymás mellett üzemelünk, de mindenkinek megvan a saját törzsvendég köre. Meg kellett ismerni a helyi igényeket, ami szintén eltér néhány dologban, mint Magyarországon. Itt mondjuk mindennapos, hogy elmész ebédelni. Persze azért Ausztriában sincs kolbászból a kerítés. Bécs telítődik és ezért egyre kevesebb a lehetőség. Fontos az is, hogy itt tényleg keményen kell dolgozni. Viszont ha valaki jól beszéli a nyelvet és okosan él a lehetőségeivel, az sokra fogja vinni

- mutatott rá Kiss Attila., aki azt is elmondta, hogy a Wilheim most a tervek szerint tovább bővül: hamarosan új, nagyobb helyre költöznek, hogy az italok mellett ételeket is kínálhassanak a vendégeknek.

Fotók: Jeki Gabriella