Különös húsvéti népszokások, amik már rég feledésbe merültek: te ismered őket?

A gyerekek húsvéti megajándékozása, a nyuszi által hozott édesség, tojás már új eredetű városi szokásnak számít, amit mindannyian jól ismerünk. De mi a helyzet azokkal a népszokásokkal - így a nagypéntek reggeli pálinkaivással, Pilátus-égetéssel, a határkerüléssel vagy a húsvéti korbácsolással - amik rég feledésbe merültek? Ezeket gyűjtöttük most össze az ünnep közeledtével.

Ahogy a Magyar Néprajzi Lexikon írja, a húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, az egyház ezen a napon ünnepli Krisztus feltámadását. Húsvétkor ér véget a 40 napig tartó böjt, a hústól való tartózkodás, innen származik az ünnep magyar elnevezése is. Megünnepléséről már a 3. századból vannak adatok, bár az ünnepet nem mindenütt tartották egyidőben. Magyarországon az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat szerint akkoriban négy napig tartottak húsvétot, majd a nagyszombati zsinat 1611-ben három napra, XIV. Kelemen pápa 1771-ben pedig két napra csökkentette. X. Pius pápa 1911-ben húsvét második napját is törölte a kötelező ünnepek sorából, de Magyarországon továbbra is megtartották.

A Magyar Nemzeti Levéltár cikke szerint már a húsvétot megelőző pénteken, vagyis nagypénteken is többféle szokást gyakoroltak. A néphit azt tartotta, hogy aznap reggel napfelkelte előtt jó a gúnárral és a kakassal paprikát vagy borsot nyeletni, hogy a szárnyas nép szaporodjék. Ellenben nem szabad nagypénteken ruhát szárogatni, mert akkor azon az évben bőrt is fognak szárogatni, tehát kárt vallanak a szarvasmarhában.

Ha nagypénteken reggel pálinkát iszik az ember, ha nyáron valahol elalszik is, a kígyó nem mászik a szájába.

Nem szívesen látja azonban a gazda aznap az esőt, mert az nagy szárazságnak az előjele.

Szeged és Szabadka vidékén dívott az a szokás, hogy a lányok nagypénteken egy fűzfa alá mentek, ott mosakodtak és fésülködtek, mert akkor szép lett a hajuk. Dunántúl Tolna vidékén azt tartották, hogy aki nagypénteken folyóvízben megfürdik, az nem lesz beteg abban az esztendőben. Szeplő ellen ajánlatos volt nagycsütörtökön, amikor elhallgatnak, és nagyszombaton, amikor újra megszólalnak a harangok, hideg vízben megmosdani.

Ugyancsak a Magyar Néprajzi Lexikonban szerepel a Pilátus-égetés hagyománya, amit szintén a húsvéti ünnep előtt, nagyszerdán, nagycsütörtökön vagy nagypénteken gyakoroltak. A lényege, hogy egy Pilátust (aki az evangélium szerint Jézust keresztre feszíttette) vagy egyes esetekben Júdást jelképező szalma/rongybábut vertek meg, égettek el. Tolnában a legénykék egy deszkára Pilátust ábrázoló alakot rajzoltak, és azt a templomi szertartás befejezése után elverték. Bakonybélben nagycsütörtökön este a község határában lévő Borostyánkúthoz Pilátust ábrázoló szalmabábut vittek, és azt az ott meggyújtott tüzön elégették. Sopronban a reformáció első idejében is szokásos volt, hogy a Júdást – aki Jézust 30 ezüstpénzért elárulta – jelképező szalmabábut ünnepélyesen körülhordozták és megégették.

Húsvét ünnepének szertartásai közül már a középkorban kiemelkedett a föltámadás megjelenítése, ami az ünnep reggelén történt. A húsvéti szertartásokhoz tartozott az étel megszentelése (a húsvéti bárányé), emellett már a 10. században említik a sonkaszentelést is. Szokásban volt még a kenyér-, a 12. század óta pedig a tojásszentelés. Ezekkel a liturgikus cselekményekkel mutatnak összefüggést a naphoz fűződött hiedelmek, szokások is.

Székelyföldön még a századforduló táján is szokásban volt, hogy a legények és fiatal házasok a templom megkerülése után végigvonultak a falun énekelve, imádkozva, majd megkerülték a határt, miközben bő termő esztendőért, békéért imádkoztak. A határkerülés után, amikor már hajnalodni kezdett, a legények színes szalaggal, cifra papírossal és hímes tojással díszített fenyőágakat tűztek kedveseik kapujára, ennek neve hajnalfa volt (máshol májusfa néven ismert). Ünnepélyesen, a pap részvételével ment végbe a zalaegerszegi határkerülés, amelyet az 1850-es években még tartottak. Ez a szokás, ami más európai népek körében is ismert volt, kereszténység előtti képzetek továbbhordozója: a körüljárt terület, a tavaszi vetések megvédése a gonosz, a fagy, a jégverés stb. ellen.

Országszerte szokásban volt húsvétkor a hajnali keresztjárás vagy Jézus-keresés, ami után többfelé a patakra mentek mosakodni, hogy frissek, egészségesek legyenek.

Számtalan hiedelem fűződik a húsvét vasárnapján szentelt ételekhez is, amelyeket Zalában a nagyszombati körmenetre is magukkal vittek. Ezek maradékait mágikus tárgyként használták. A szentelt sonka csontját kiakasztották a gyümölcsfára, hogy sokat teremjen. A Székelyföldön a húsvéti étel morzsáját is megőrizték, nyáron a verebek kártevése ellen kereszt alakjában meghintették vele a gabonaföldeket, miközben ezt mondták: „távozzatok innen, kártékony madarak”. Az Ipoly mentén egy-egy szentelt tojást – hasonlóan a karácsonyi almához ketten ettek meg, hogy ha eltévednek, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást.

Köszöntő szokások is ismeretesek voltak húsvétkor. Húsvét második napja hétfő, ma is szokásos ilyenkor a húsvéti locsolás, másutt a húsvéti korbácsolás ideje. Mindkettő termékenységvarázsló népszokás, utóbbi előfordulását a Dunántúlról ismerjük. Fejér megyében sibának nevezik a négyszögűre font korbácsot, amivel a legények húsvéthétfőn megcsapkodták a leányokat, közben ezt mondogatva:

Keléses ne légy,
Bolhásos ne légy,
Esztendőre frissebb légy!

A lányok a sibára szalagot kötöttek, borral kínálták a legényeket. A Bakonyban ugyancsak húsvéthétfőn jártak korbácsolni. A húsvéti korbácsolás és locsolás jutalma egyaránt a hímes vagy piros tojás. A Felföldön és a szlovák–magyar érintkezési területeken volt ismert a suprikálás, amikor a lányok korbácsolják meg a húsvéti locsolást végző legényeket.

Húsvét hétfőjén és fehérvasárnap (húsvét vasárnapját követő vasárnap) volt szokásban a komatálküldés, ami elsősorban egynemű fiatalok barátságkötésének megpecsételését jelentette ajándékcserével. Ez a kötelék a fiatalok későbbi életében más társadalmi kapcsolatok (keresztkomaság, házasság) alapjául is szolgált. A Dél-Dunántúlon és a mátraalji palócoknál ismert szokás szerint a barátságot kötni kívánó fiatal szülei, hozzátartozói segítségével ajándékegyüttest készített főleg húsvéti ételekből: volt benne koszorú alakú kalács, sütemények, hímes húsvéti tojások, gyümölcs, szeszes ital. Az ajándékot személyesen vagy küldött által juttatták el a kiszemeltnek. Az ajándékot ünnepélyes formában, a Dunántúlon vers, mondóka vagy dal kíséretében adták át.

Sokkal egyszerűbb, kevésbé szertartásos módja volt a barátságkötésnek a húsvéti tojások kicserélése a fiatalság nagyobb csoportja körében.

Címlapkép: Getty Images