Fájdalmas népbetegség támadja a magyar családokat az ünnepek alatt: ezek a tünetei

Hellovidék: Az év utolsó hónapja különösen nehéz. Az adventi várakozás és a karácsonyi készülődés sokaknak az ünnepek előtti stressz okozta betegségekről is szól. Az ünnepi menü, a vendégek, az év végi hajrá a munkahelyen, és ha ez mind nem lenne elég, idén az infláció és az energiaválság miatt is szoronghatunk. December 24-én reggelre mit tanácsolsz? Hogyan éljük meg - nemcsak túl – ezeket a napokat, magát az ünnepet? Hogyan lehet átkapcsolni fejben?

Schell Gergely: Az év vége – mostanra mondhatjuk – hagyományosan nem az elcsendesedésről, nem a lelassulásról szól. Borzasztóan nehéz ilyenkor megóvnunk a határainkat, és önmagunk túlvállalása helyett inkább a feladatok "kifuttatásának" irányába dolgozni. Bár még nem számoltam össze, valószínűleg én is ilyenkor kapom a legtöbb bejelentkező levelet krízisben lévő, szorongó vagy csak változatni akaró emberektől. Úgyhogy pihenés vagy mézeskalács-készítés helyett gyakran töltöm a december esti óráit azzal, hogy emailekre válaszolok. Sok mindenre kell nemet mondanom, amire év közben több időm és energiám maradna: előadások, nyilvános beszélgetések, workshopok. Nekem sokat segít, hogy évek óta elvonulásokra járok egy szerzetesközösséghez, ahol az egésznapos meditáció, a hallgatagság (azaz a felesleges beszéd kerülése), a közös étkezések, a spiritális kapcsolódás, a szertartások és a természet segítenek a ritmusváltásban. Ott eleve az az ajánlás, hogy az ember ne vigyen magával kütyüket, amelyek elterelik a figyelmét a jelenlétről. Sajnos idén a túljelentkezés miatt nem fértem be a csoportba, amit érzek is magamon. Annak viszont örülök, hogy egyre több embert vonz a "kikapcsolódás" ilyen módja. A munkám egy részeként egyébként én is meditáció alapú csoportos műhelyfoglalkozásokat tartok, ami a résztvevők visszajelzései alapján segíti ezt a ritmusváltást.

A modern ember szereti ezt a gondolatot, hogy "átkapcsolni fejben". Azonban ahogy egy atomerőmű teljesítményét sem lehet néhány óra alatt leszabályozni teljes gőzről a felére, úgy a belső rendszereinknek is szüksége van az átmenet fázisaira.

Ha nyugodt december 24-ét szeretnénk, azt jóval korábban érdemes elkezdenünk. Mindenkinek más-más stratégiái lehetnek erre a leszabályozásra, valójában nem szerencsés konkrét tanácsokat adni senkinek. Ám ha valaki azzal jönne hozzám december elején, hogy 24-én reggel szeretne egy kicsit jobb állapotban lenni, akkor olyasmiket mondanék neki, hogy mától kezdve relaxáljon naponta 10-15 percet, tanuljon meg meditálni, két-három naponta végezzen mérsékelt vagy intenzív testmozgást legalább 30 percig, minden nap beszélgessen legalább egy-két emberrel, kerülje az alkoholt, a koffeint és a cukrot, esténként pedig reális időben, jóval éjfél előtt bújjon ágyba. Az energiaválság miatt sajnos sok fürdő, uszoda bezárt, pedig a víz és gőz igen hatékonyan támogatják a pihenésünket. Érdemes a telefon és a tévé információzuhataga helyett egy lassan hömpölygő könyvet választani kikapcsolódásként. A vallásos vagy spirituális beállítottságú emberek számára érdemes keresni a transzcendenciával való kapcsolódás lehetőségeit. A krízisek kapcsán gyakran hallhattuk azt a javaslatot is, hogy szabjunk korlátokat a hírfogyasztásunknak.

Szerencsésnek gondolom, ha 24-én már nem a feladatainkon, munkánkon kattogunk, ehhez viszont határokat kell húznunk.

A pszichológusok sokat beszélnek arról, hogy mennyire fontos megtanulnunk nemet mondani. Ez könnyen érdekütközésekhez vezethet. Én a határhúzás témájához hozzá szoktam tenni, hogy a nagy kunszt nem a nemet mondásban van, hanem abban, hogy feltételezzük a másik felnőtt emberről: ki fogja bírni annak a feszültségét, hogy nem teljesítjük a kívánságát. Fontos tudnunk, hogy általában senki nem lelkesedik az elutasító válaszokért. Benne van a sértődés a pakliban, amit közösen fogunk tudni el- vagy feldolgozni.

A rítusok, szokások segíthetnek abban, hogy a figyelmünk fókuszát a számunkra fontos dolgokra helyezzük. Esténként meggyújthatunk egy gyertyát, kapcsolódhatunk valamely vallás szertartásaihoz, vagy korcsolyázni vihetjük a családunkat. Fontos felismerni, hogy rajtunk múlik, időről-időre a pozitív dolgokra tereljük-e a figyelmünket.

Mit gondolsz az ajándékozásról? Egyre inkább elterjed, hogy a rohanó világban az a legnagyobb ajándék, ha időt, figyelmet, közös élményt ajándékozunk egymásnak. Az ajándék persze csak egy dolog, a másik az, hogyan is adjuk át – szerintem ez is legalább annyira fontos. Mit tanácsolsz – hogyan jó ajándékozni?

Rohanó világunknak jelenleg sajnos egy súlyos gazdasági válság is a részét képezi. Egy-egy krízis nem csak szenvedést hozhat, hanem a meglévő kereteink, szokásaink felülvizsgálatára is késztethet bennünket. Az infláció, az árak emelkedése felvetheti a kérdést: valóban szükségünk van-e arra, hogy súlyos tíz vagy százezreket költsünk el a karácsonyra hivatkozva? Heteken át ajándékokra vadászunk, majd az elszállt üzemanyagárak mellett keresztül-kasul autózzuk az országot, hogy egy-egy napokat a rokonokkal töltsünk. Főleg fiatal felnőttektől hallom, hogy a sértődéstől félve nem merik jelezni a rokonságnak, idén másképp szeretnék ünnepelni a karácsonyt. Vannak, akik megbeszélték a többiekkel, hogy egy-egy családtag csak egy ajándékot kap ahelyett, hogy mindenki mindenkit megajándékozna. Így nem kell súlyos költségekbe verniük magukat.

Az ajándékozás az összetartozás fontos kifejezője lehet, ezért fontos megtalálni a mindenki számára elfogadható kereteit.

A magyar kultúra, úgy látom, nem igazán támogató az érzelmi és anyagi leválással kapcsolatban. Nehezen fejezzük ki egymás felé az igényeinket, és nehezen is halljuk meg egymást. Fontos volna fejben tartanunk, hogy még akkor sem szól minden rólunk, ha esetleg bennünket is érint. Érdemes lehet megkérdezni egymástól, ki hogyan képzeli el az ünnepeket idén, mivel szeretné magát tehermentesíteni, valóban belefér-e mindenkit egyenként végiglátogatni ilyenkor?

Valószínűleg nem véletlenül hangoztatjuk annyit, hogy az idő, a figyelem és a közös élmény a legnagyobb ajándék.

Hiszen mindannyiunknak ezekből van a legkevesebb. A kérdés szerintem az, nem rakunk-e további, teljesíthetetlen elvárásokat egymás vállára azzal, hogy az év végi hajrában kézzel készült ajándékokra számítunk? Tény, hogy a kézműveskedés nyugtató, elcsendesítő hatású is lehet, és sok esetben valóban pénztárcabarát megoldás, ám ha valaki szinte kibírhatatlanul szorong a munkahelyi vagy a családi feladatai miatt, akkor inkább végezzen érzelemszabályozási gyakorlatokat, és maradjon bátran a bevált bolti ajándéknál.

Az ajándékozás egy végtelenül komplex társadalmi jelenség, szerintem itt sem szerencsés konkrét tanácsokat adni. Minden család, minden ember más és más. Közhely, de hasznos gondolat, hogy a jó ajándék inkább a megajándékozottból következik. Olyasmit adjunk, aminek a másik nyilvánvalóan örülne. Azt gondolom, fontos, hogy az ajándék összhangban legyen a másik életkorával, igényeivel, szokásaival. Vannak olyan családok, ahol a korábbi évek ajándékai körbejárnak, továbbajándékozzák őket, mert ezek a szempontok nem érvényesültek. Az sem szerencsés, ha a karácsonyi ajándékkal próbálunk nevelni valakit. Sem gyereknek, sem felnőttnek nincs erre szüksége ilyenkor. Sok családban egyszerűen megkérdezik egymást, ki minek örülne. Jó vagy úgy, ahogy vagy, és szerethető vagy. Ez egy olyan üzenet, amit kifejezhetünk az ajándékainkkal.

A karácsonyi stressz lassan bevett fogalom, az ünnepi családi együttlét bizony gyakran nagy veszekedéseket is szülhet. Hogyan lehet ezt kikerülni, mire érdemes odafigyelni? Mit kezdünk ezekkel az ünnepi – együtt tölthető 2-3 nappal? Mit tehetünk azért, hogy átélhető legyen az idei ünnepünk – minőségibb legyen az együtt töltött idő? Hogyan lehet lelassítani, félretenni a stresszt, a gondokat, nem gondolni az energiaszámlára, a hitelekre, az ezernyi kiadásra?

Szerintem az volna furcsa, ha ne jelennének meg ezek a feszültségek karácsonykor. A családi és párkapcsolati dinamikák – velünk ellentétben – nem tudnak szabadságra menni. A problémáink, fájdalmaink, sérelmeink ugyanúgy jelen vannak akkor is, ha megpróbálunk nem tudomást venni róluk. Ráadásul minél inkább el akarjuk őket nyomni, annál valószínűbb, hogy váratlan időpontokban robbanásszerűen kerülnek felszínre. Fogadjuk el, hogy időnként feszültek leszünk, tanuljuk meg ezt észrevenni, és néhány mély, hasi levegővétellel nyugtassuk meg magunkat. Ez rövidtávon segít, és minél többet gyakoroljuk, annál jobban fog menni. A feszültségünk sokszor inkább tartozik ránk, mint a családunkra, ezért nekünk is kell feldolgozni azt.

Mihez kezdjünk a kevésbé sürgős problémáinkkal?

Egy egyszerű, de hasznos pszichológiai technika a dobozolás nevű gyakorlat. Képzeljük el, hogy van egy olyan dobozunk, amibe gondolatban bele tudjuk pakolni a problémáinkat. A problémák hűséges jószágok, megvárnak minket a dobozban. A fantáziánkban csomagoljuk el alaposan a bennünket gyötrő problémákat. Gondolatban helyezzük ezt a dobozt valamilyen elérhető, de félreeső helyre. Ha az ünnepek alatt eszünkbe jutnának ezek a problémák, idézzük fel, milyen gondosan becsomagoltuk őket, és emlékeztessük magunkat arra, hogy hamarosan újra foglalkozni fogunk velük. De nem most.

Mi a helyzet a terített asztalnál?

A pszichológusok gyakran idéznek egy gondolatot Mérei Ferenctől, az egyik nagyhatású magyar pszichológustól: "Az életben nem kell mindig jól járni! Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen és nyertesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága." Én is azt gondolom, hogy a karácsonyi asztalnál felesleges belemenni a vitákba, nem érdemes felülni a veszekedésre hívó próbálkozásoknak. Mindenütt van egy-egy érzelmileg éretlenebb családtag, aki a saját témáiba akarja bevonni a többieket. Valójában ők hamar elcsendesednek, ha senki nem kezd harcolni velük, hanem ehelyett elismerjük a véleményükhöz való jogukat. Szerintem igaza van Méreinek, néha ki kell bírni, hogy nem a mi valós vagy vélt igazunk győzedelmeskedik. Nem mindig, de néha igen.

Még mindig keveset beszélünk arról, hogy a családok igen nagy része át van itatva alkohollal. Az alkoholt a szerhasználó alkalmasnak véli arra, hogy ideig-óráig elnyomja a negatív érzéseket, de ez hamis remény. A feszültség ugyanúgy ott marad a levegőben, ráadásul az alkohol használata maga is további problémákat okoz. Bármennyire tagadják ezek a családok, valójában minden családtag szenved a stresszkezelésnek ettől a módjától. Egy képzett addiktológus nagyon sokat segíthet az alkoholprobléma vagy bármely más, a köznyelvben függőségnek nevezett problémás viselkedés rendezésében.

Amúgy sem könnyű éven vagyunk túl (Covid-19-cel indult, orosz-ukrán háborúval folytatódott, itthon rég látott inflációról és energiaválságról szólt). Szakemberként mit tapasztalsz, miként befolyásolják ezek a kiszámíthatatlan, negatív folyamatok mindennapi lelki életünkben? Hogyan védekezhetünk mentálisan a ránk zúduló külső stresszfaktorok ellen? Saját praxisodban mit tapasztalsz – hogyan érezzük magunkat most, mi magyarok?

Valóban nehéz évek vannak mögöttünk, és ha őszinték vagyunk magunkhoz, még nem látszik a fordulat. Ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat, szükségünk van arra, hogy valamelyest megjósolható legyen a környezet, a világ. Ha megnyitjuk a nagy hírportálokat, vegyes képpel találkozunk: az élet bizonyos szférái rendben vannak, hiszen – úgy, ahogy, de – rendeznek foci vébét. Más szférák, például az oktatás, egészségügy, gazdaság viszont lázas betegnek tűnnek. Van például kenyér a boltban, de nincs tojás és cukor. Van tehát stabilitás is, ám közben súlyos krízisekkel nézünk szembe. A rossz hír az, hogy az elhúzódó krízisekben előbb-utóbb kimerülünk. A jó hír pedig az, hogy – szemben pl. a tragikus sorsú Ukrajnával – Magyarországon sokak számára még mindig marad hely a visszavonulásra, feltöltődésre, összerendeződésre.

Ám azokról is szót kell ejtenünk – és polarizálódó társadalmunkban ők is sokan vannak –, akik életében a biztonság szférája súlyosan hiányos vagy elenyésző: a kisebbségek tagjai, a mélyszegénységben élők, külső-belső migránsok, hajléktalanok és jogfosztottak számára a válságok sorozata rendkívül nehéz helyzetet eredményez. Ezek a sokproblémás emberek és családok bizony többgenerációnyi sérelmet, fájdalmat, anyagi hátrányt halmozhatnak fel ezekben az években. Traumatizáló lehet azt megélni, hogy a tágabb közösség nem tart meg, ahogy azt is, hogy szélsőségesen lecsökken a felfelé irányuló társadalmi mobilitás lehetősége a számukra. Ilyenkor rendkívül felértékelődnek azok a gesztusok, amelyekkel a perifériára szorultakat kicsit közelebb hozhatjuk a többséghez.

Magyarországon sajnos nagy hagyománya van annak, hogy ezeket a problémákat "privatizáljuk", azaz kijelentjük, hogy az áldozatok maguknak köszönhetik a sorsukat, ami nyilvánvalóan nem igaz.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy aki szegény vagy szenved, az valamit rosszul csinál. Ahogyan azt a szociológus-közgazdász Max Weber több, mint száz évvel ezelőtt éleslátóan kimutatta, a protestáns etikának fontos szerepe volt a kapitalizmus kialakulásában. A protestáns szemléletet magunkban hordozva azt gondolhatjuk, hogy a gazdaságilag sikeresebb emberek jobbak is a szegényebbeknél. Egy sokszínű társadalomban sokféleképpen lehet érvényesülni, nem figyelmeztetik úton-útfélen az embert arra, hogyan kell élni.

A leszakadástól szorongó társadalmi osztályok vagy rétegek az áldozathibáztatással rejtik el önmaguk elől is a félelmeiket. Azt gondoljuk, hogy mindenki magának köszönheti a sorsát. Ezt nevezi a szociálpszichológia igazságos világba vetett hitnek. Csak jól kell viselkedni, akkor nem érhet baj – gondoljuk ilyenkor tévesen.

Ám az élet nem egy négyzetrácsos füzetlap, ahol elég jól tervezni.

Az egyéni erőfeszítés és racionalitás mellett sok múlik a lehetőségeinken és a szerencsén. A bizalom, a szolidaritás fontos kötőanyaga volna a demokratikus társadalmaknak, mi viszont félünk és elzárkózunk egymástól. A politikai megosztottság is növeli a távolságot mind az egyének, mind a közösségek között. Könnyen kerülhetnek komplett társadalmi csoportok a perifériára, ami hosszútávon kimerülést okozhat. Ezt látjuk például a tanároknál is, akik a romló anyagi körülményeik mellett a jogaik csorbításával is kénytelenek szembenézni. Miközben ők is polgárok, családfenntartók. Ráadásul ebben az erőforrás-szegény környezetben ők képzik a jövő generációit. Tehát egyáltalán nem mindegy, milyen érzelmi állapotban járnak be dolgozni, hiszen szó szerint kölcsönadják az idegrendszerüket a gyerekeknek. Sajnálom, hogy a karácsony kapcsán ilyesmikről kell beszélnem, ám nem lehet mindent az egyénekre és az ő megküzdési képességeikre fogni.

A saját munkád során is gyakran beleütközöl ebbe a kérdésbe: egy adott tünet vagy probléma a kliens vagy a tágabb környezete problémája-e?

Én például azt látom, hogy rendkívül nehéz lehet most fiatal felnőttnek lenni. A társadalmi olló felső ágán olyan huszas-harmincasokat látunk, akik családi házat építenek, sokat költenek és rendszeresen utaznak, közben igen jó életkörülmények között élik az életüket. Az olló alsó ágán viszont megélhetési gondokkal küszködő, előrelépni alig-alig tudó fiatalok igyekeznek egyről a kettőre jutni. A válság ezen csak mélyített: hogyan termelje magát újra egy fiatal értelmiségi, amikor egy könyv hatezer forint, és esélye sincs autót fenntartani, amivel eljuthatna a saját maga által kifizetett rendezvényekre, konferenciákra? Úgy látom, ha az emberek újra és újra azzal szembesülnek, hogy rendkívül nehezített fenntartani az életmódjukat, elkezdenek leszokni ennek megéléséről. És még mindig csak a felső- és középosztályról beszélünk.

Szomorúan látom, hogy az emberek visszahúzódnak a társadalmi szerepvállalástól, a kultúrától és egyéb "luxustevékenységektől".

Igaz, hogy ezáltal átmenetileg csökkentik a stresszt, ám eközben a lehetőségeik is csorbulnak. Mondok egy példát: a covid alatt több kliensem is visszaköltözött a szüleihez, tulajdonképpen egy korábbi életszakaszba vonultak vissza, ami tényszerűen megóvta őket az anyagi és lakhatási csődtől. Eközben viszont ez a megoldás évekre elvágta őket attól, hogy autonóm, felnőtt életvitelt folytassanak, társas és társadalmi életet éljenek, és a származási családjuk problémái helyett a saját életük, életszakaszaik kihívásaival foglalkozhassanak. Ugyanilyen szomorúan látom, hogy sokan a képernyőidőket élik meg kikapcsolódásként, és gyakran találkozom olyanokkal, akik – túlzás nélkül mondom – semmit nem csinálnak a munkán és a sorozatnézésen kívül. Se testmozgás, se társas kapcsolatok, se életet fűszerező ünnepi vagy hétköznapi rituálék. Vannak, akikkel szó szerint szinte nulláról építkezünk egy öngondoskodóbb, fenntarthatóbb életvitelért. Ezen nyilvánvalóan nem sokat segítettek a lezárások, kijárási tilalmak sem. Hozzá kell tennem, hogy a jó családi kapcsolatok központi részei a rezilienciának, azaz a (stresszhez) való rugalmas alkalmazkodóképességnek, ezért rendkívül fontos a kapcsolataink fenntartása és ápolása.

Az utóbbi évek folyamatos kihívásai folyamatos alkalmazkodásra szólítottak fel bennünket, ez pedig hosszantartó intenzív stresszt jelent.

Az a tapasztalatom, hogy a magyar társadalom összességében elég keveset tud a stresszcsökkentés egészséges lehetőségeiről.

Borzasztó kevesen tudnak relaxálni, meditálni vagy egyéb érzelemszabályozási gyakorlatokat végezni. Pedig ezek nem annyira nehéz dolgok, a középiskolai testnevelésórán el lehetne sajátítani őket.

Nem tudnék összegző szakmai választ adni arra a kérdésre, hogyan érezzük magunkat mi, magyarok. Szívesen olvasok erről kutatásokat, és örülök a pozitív eredményeknek is. Például azáltal, hogy egyre többen jutnak hozzá a pszichiátriai gyógyszerekhez, csökken az öngyilkosságok száma. (Miközben rendkívül kevés az elérhető pszichiáter, az iskolapszichológus, a gyógypedagógus, akik fontos védvonalai volnának az egészségünknek.) Annak is örülök, hogy a közelmúltban felmérték a felsőoktatásban tanulók mentális egészségét, ugyanis nálam is sokan számolnak be az egyetemi éveik traumatizáló hatásairól és arról, hogy a nehézségeikkel kapcsolatban nem tudtak kihez fordulni segítségért. Az ilyen kutatások sokszor rossz híreket közölnek velünk, ám csak a megfelelő diagnózis keretében tudunk célzott tervekkel előállni.

A saját klienseimen azt látom, hogy igyekeznek az életük már említett biztonságos, nyugodt zónáiba visszavonulni. Tulajdonképpen egy ilyen nyugodt hely a pszichológiai rendelő is, ahol szabadon megnyilvánulhatnak, és szabadon reflektálhatunk az élményeikre. Mostanában sokat gondolkodom azon, vajon valaha fel tudjuk-e majd mérni, hogy az elmúlt évek terhelő hatásai mennyiben járultak hozzá a válások (vagy épp a családon belüli bántalmazások) számához, a pszichoszomatikus betegségek kialakulásához, barátságok megszakadásához, elmagányosodáshoz és más tünetekhez.

A pszichológiai tanácsadás mellett családterápiával is foglalkozol, ezen a területen mit tapasztalsz?

Ahogy az egyik családterápiás mesterem fogalmazott, a krízisbe került családok vagy szétesnek, vagy összezárják soraikat. Ez utóbbi – mint a járvány alatt hazaköltöző fiatalok esetében utaltam rá – segíti a megküzdést, ám könnyen az egyéni igények, szempontok alárendelődését okozhatja a család érdekeivel szemben. Ez pedig olyasmi, amivel érdemes az egyénnek mélyebben foglalkoznia, ha a saját életét szeretné élni. Ami átmenetileg biztonságot vagy spórolást jelent, az hosszabb távon a függetlenség feladását eredményezheti.

De hogy valami pozitívat is mondjak: a pandémiának vannak valóban pozitív hozadékai. A nehéz helyzetekkel való megküzdésben sokan megerősödtek, fejlődött a személyiségük, új megküzdési stratégiákat tanultak. Nem csak az önismeretünk fejlődhetett, hanem például beletanultunk az online kapcsolattartás módjaiba. Mindazok, akik egy tudatosabb, egészségesebb élet lehetőségéről kezdtek el beszélni (például podcastokban és cikkekben), azok rengeteg olyan embernek adtak mintát, akik esetleg kevésbé találékonyak, kreatívak az ilyen információk megszerzésében. Ez is a covid és a válságok következménye.

Az év végi időszak sokaknak az év legnehezebb időszaka, már csak azért is, hiszen a magyar népesség egy jelentős része egyedül él, és egyre több közülük a fiatal. De az ünnepi lehangoltság persze nem csak őket fenyegeti, hiszen népes családban is érezheti magát valaki magányosnak, elveszettnek, lehangoltnak, sőt, még akár a depresszió is kialakulhat nála. Nekik mit tanácsolsz? Mit tehet a környezet? És hogyan tegyük szebbé a magányosok ünnepét?

Azt hiszem, itt is nehéz egyik pillanatról a másikra nagyot fordítani. Magam sok sikersztorit láttam már: egy jól megválasztott pszichológussal, pszichoterapeutával egészen mély gödrökből is ki lehet kerülni. Ehhez azonban idő kell, és a szakemberhez járás folyamatossága, rendszeressége is szükséges. Amikor egy-egy ünnep, emléknap, évforduló vagy szabadság közeleg, arra szoktam biztatni a klienseimet, hogy már előre szervezzenek meg egy-két személyes találkozást a hozzáférhető ismerőseikkel. Egy közös ebéd, kirándulás vagy filmnézés sokat segít abban, hogy ne csak a magányos, hanem a kapcsolódóképes részeinket is meg tudjuk élni. Az ember tudatosan is irányíthatja a figyelmét kellemes dolgokra, ami be fogja indítani azokat az agyterületeket, amelyek a jobb közérzetért felelősek. Ha valaki hosszabb ideje érzi magát lehangoltnak, depressziósnak, akkor feltétlenül keressen fel klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát, hogy javítani tudjon az életminőségén. Sajnos sok ember kezeletlenül hagyja a depresszióját, amitől egy részük egyre rosszabb állapotba kerül. Aki segítséget kér, jó eséllyel jobban lesz.

A magányos emberek sokszor egy-egy gesztusszerű telefonhívásnak, üzenetnek vagy rövidebb látogatásnak is örülnek.

Azt azonban fontos tudatosítanunk, hogy nem vagyunk egy személyben felelősek azért, hogy rokonaink jól érezzék magukat, ne szenvedjenek. Különösen a fiatal és középkorú felnőttek érezhetik úgy, hogy jelenlétük nélkül a szüleik boldogtalanok. Annyit tegyünk meg, amennyi a saját magunk és új családunk számára még nem jelent terhet, túlzott lemondást például a saját családi karácsony élményéről. Magányos rokonaiknak, ismerőseinknek segíthetünk olyan szolgálatokat, közösségeket keresni, akikhez rendszeresen kapcsolódhatnak.

A karácsonyi időszak remek lehetőség a jótékonykodásra. Katolikusként a keresztény kultúrkörre látok rá jobban: a nevelőotthonban élő gyerekek, a senki által nem látogatott börtönben fogvatartottak vagy az utcán élő hajléktalanok jelképezhetik számunkra az eszköztelenül, kiszolgáltatottan érkező Jézust, akinek a megajándékozása, megvendégelése jobb hellyé teszi a világot.

Mi lesz az ünnepek után? Új év még hátra van, pár jó tanácsot írnál, mit kezdjünk, vagy ne kezdünk az újévi fogadalmakkal? Érdemes bármit is megfogadni pont január 1-étől?

Gyakran kérdezik ezt ilyenkor tőlem, és valószínűleg más pszichológusoktól is. Emiatt az utóbbi években kialakult erre egy válaszom: nem ajánlott az egész életünkre vonatkozó fogadalmakat tenni. Kis lépéseket érdemes megfogadni, és alacsony vagy középmagas célokra ajánlatos szerződni magunkkal. A munkám során használok egy eszközt, az öngondoskodási tervet. Abban segít, hogy a nagy életterületeket (amilyen például a fizikai részünk vagy a társas kapcsolataink) áttekintve kisebb-nagyobb döntéseket hozhassunk a közeljövőre vonatkozóan. Ha időről időre kitöltöm az öngondoskodási tervet, akkor egy egész jó, fenntartható életminőséget alakíthatok ki magamnak. Itt találják ezt a kiváló eszközt!

Címlapkép: Getty Images