Szörnyű balesete után kerekesszékes lett a vidéki állatorvos triatlonista: tabuk nélkül mesélt a túlélésről

Nem kell nagyon bemutatkoznunk egymásnak, nem egyszer interjúztunk már balesete előtt a HelloVidéken is Vas megye egyik legismertebb szakállatorvosával, Varjú Gáborral. Utoljára épp 2021 nyarán beszélgettünk, aztán pár hónappal rá jött a hír Gábor szörnyű balesetéről. Egyik reggel éppen 120 kilométert tekert munka előtt, amikor kerékpárjával belecsapódott egy álló kamionba. Hetekig élet és halál között lebegett, az intenzív osztályon feküdt, aztán mikor magához tért, maga adott hírt róla a Facebookon, hogy mellkastól lefelé lebénult, egész életére kerekesszékbe kényszerült. Azóta eltelt két év, megannyi műtét és rehabilitáció után most találkoztunk először. Otthonában, épp a délutáni ügyeletre pihen rá. Varjú Gábor ugyanúgy ügyel és műt, mint balesete előtt. Nap mint nap bizonyítva azt, hogy nem ért véget az aktív élete azzal, hogy kerekesszékbe kényszerült, sőt!

Szerencsére egészen jól vagyok már! Számtalan szövődménye van egy ilyen súlyos balesetnek, kicsit olyan vagyok, mint a rokkantak állatorvosi lova: minden megtalál, de szépen lassan minden akadályt leküzdök. Van olyan szövődményem is sajnos, ami tartósnak bizonyul, és a mindennapi életben is akadályoz, de összességében tényleg nem panaszkodom, nemcsak az állatkórházban dolgozom már, hanem elkezdtem sportolni is

- meséli beszélgetésünk legelején.

Ha sportról volt szó, Gábor eddig sem ismert lehetetlent. Balesete előtt, ötvenéves is elmúlt, de heti 12-15 órát edzett, úszott, biciklizett és maratont futott, mindig is szeretett dobogóra állni a triatlonversenyeken:

Úgy lehet mondani, hogy a csúcson hagytam abba. A hazai triatlon szövetségnek korosztályi bontásban létezik egy ranglistája, ezen 2021-ben, a balesetem évében, a saját korosztályomban első lettem.

A triatlont 2002-ben próbálta ki először, már 44 is elmúlt, amikor teljes erővel belevetette magát a versenyekbe. A sportolói lét, a kitartás, az erő aztán a baleset után, az intenzíven sem hagyta el:

Ott az életemért kellett, hogy küzdjek. Azért kellett „hajtani”, hogy újra megtanuljak lélegezni. Ha előtte nincs az aktív sport múltam, nem biztos, hogy túlélem. De a triatlonnak köszönhetően 50 évesen a korosztályomat meghazudtolóan jó fizikai állapotban voltam, jórészt ennek is köszönhetem, hogy itt vagyok.

Azon a végzetes napon, 2021. szeptember 2-án nem nézett fel időben…

Gábor időfutam-bringát hajtott, aminél előre kell hajolni, és belekapaszkodni a kormányba. Ahhoz, hogy előrefelé lásson a kerékpáros, mindig fel kell emelnie a fejét. Már a visszaúton tekert, Csákánydoroszló belterületén, körülbelül 85 kilométernél tartott, amikor megtörtént a baj. Nem nézett fel időben, és a figyelmetlenség miatt egy az út szélén álló teherautónak hajtott neki:

Egyik nyakcsigolyám megrepedt, de nem mozdult el, ez volt a szerencsém, különben nyaktól lefelé lebénultam volna. Gerincsérülésem mellett eltörtek a bordáim és a karcsontjaim is.

Gábor az intenzív osztályon szembesült azzal, amikor tisztult a tudata, hogy mekkora a baj:

A legelején az orvosok még nem is mondják el, féltik a betegeket és a hozzátartozókat, nehogy összezavarodjanak attól, mi is az igazság. Amikor elbocsátottak az intenzívről, akkor láthattam először saját zárójelentésem. Akkor szembesültem azzal, hogy nem fogok többet járni. Felfogtam, hogy ez megmásíthatatlan tény, tudomásul vettem, hogy akkor erre kell készülni. De nem csak magamnak kell ezt feldolgozni, hanem a szeretteimnek is. Az orvosok az elején nekik sem mondják el a teljes igazságot, csak fokozatosan. Az első időkben biztos, hogy a reménykedés erőt ad. Nem kívánom ezt senkinek, sokkoló érzés ezzel szembesülni, de én viszonylag könnyen viseltem. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy orvosként vannak ismereteim, biztos ez is könnyebbé tette megértenem, mi történt velem.

Legmegrázóbb élmény – meséli aztán Gábor mind között az intenzív osztály volt: az életben maradás élménye.

Amíg ki nem ürültek a szervezetemből a nagyon erős fájdalomcsillapítók és altatók, teljesen zavart voltam tőlük. Iszonyatos halálfélelem volt. Mi adott kapaszkodót?

Ott az intenzív osztályon, a legnehezebb pillanatokban, amikor iszonyatos halálfélelmem volt, én a gyerekkori emlékeimbe kapaszkodtam. Felidéztem a nyarakat nagyszüleimnél, amit egy kis vasi faluban, paraszti környezetben töltöttem.

Olyan emlékek jöttek elő, hogyan segédkeztem nagyapámnak a teheneket őrizni, felidéztem, hogyan kaszálták le a rétet, hogyan forgattuk a szénát, majd kimentünk a szekérre felrakni. Hogyan telt egy-egy délelőtt vagy egy délután a falun, hogyan fejtük a tehenet, ezek az emlékek adtak nekem nyugalmat… Számos tévképzetem volt: a legközelebbi családtagjaim haltak meg, szörnyű rémálmok gyötörtek, legalább olyan rémisztő volt, mint a Trainspotting című filmben. Volt egy tévé a szobámban, én azon néztem az adást, pedig nem volt bekapcsolva.

Aztán, ahogy tisztázódott, hogy életben maradok, lassan minden könnyebb lett. A rehabilitációs intézetbe is járt hozzám pszichológus, de a lehetőségekhez képest már jól voltam. Mondták is az ápolóim, hogy nálam kimaradt a gyászfeldolgozás azon fázisa, hogy én ezt elutasítom, nem akarom elfogadni. Még várom azóta is, de nem jött fel. Nyilván azért vannak nálam is olyan időszakok, amikor negatívabban látom a helyzetem, de ennél mélyebbre nem jutottam. Ez van. Ezzel kell élni.

A másik meghatározó élményem ebből az időszakból sokkal személyesebb, és a feleségemhez, Piroskához köthető. Emlékszem, amikor azt mondta nekem, hogy mostantól már mindig együtt leszünk. Akkor ezt én még nem értettem. Aztán, úgy hetek alatt esett le, hogy mennyire igaza van, hogy nekem ezután mindig kell segítség, elemi dolgokban is.

Az ember él és élni akar. Hát most ez a helyzet, ebből kell kihozni azt, amit lehet

Az intenzív osztály után több hónapot az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben töltött:

Hatalmas küzdelem volt ez is. Szinte mindent, amit addig evidensnek gondoltam, újra kellett tanulnom, először nyelni, aztán beszélni, oldalamra fordulni…. Majd’ egy hónapba telt, mire megszokta a szervezetem, hogy ülő helyzetbe kerültem, úgy ellustult a szívem a sok fekvésben, függőleges helyzetben szó szerint elájultam. Sokat segített aztán az, hogy a gyógytornász, aki dolgozott velem, hamar felismerte, milyen típus vagyok. Először a rehabilitációs intézet folyosóján gyakoroltam a kerekesszékezést, letekertem 5 kört, behozattam a sportórámat, aztán már időre csináltam. Amikor javult a teljesítményem, a gyógytornász rakott a csuklómra először fél kilós súlyokat, úgy tekertem 5 kört, aztán kilóst, másfelest, majd 2 kilósak következtek. Amikor kezdtem, az 5 kört 24 perc alatt csináltam meg, a végére 2 kilós súllyal már 8 perc alatt meglett a táv. 10 hónapot töltöttem a rehabilitációs intézetben, a végére kint a szabadban, kisebb dombokon is tudtam tekerni, ugyanis az intézet a Budai hegyekben, gyönyörű környezetben van. Amikor hazakerülhettem, sem hagytam abba, itt a telepen is lett egy köröm. Először 1 óra alatt 1 km bírtam letekerni, most 2 óra alatt 12 kilométernél tartok.

Gábor olyannyira belejött a tekerésbe, hogy idén ősszel, a baleset óta először két futóversenyen is részt vett. Az egyiken ő volt egyedül kerekesszékes, a másikon többen is elstartoltak. Gábor nagy álma azonban az, hogy újra el tudjon indulni egy triatlon versenyen, és mind a 3 távot teljesíteni tudja. Kétharmad részben egyszer már sikerült, a biciklizést fia, Misi teljesítette helyette.

„Hogy mit hozol ki a helyzetekből, az már rajtad és a hozzáálláson múlik”

Az elmúlt két évben, amiből 10 hónapot rehabilitációs intézetben töltött azért sok mindennel találkozott, megannyi hasonló sorsot látott:

Láttam megannyi sorstragédiát, közben azért nagyban segített, mennyi társam van hozzám hasonló helyzetben. Az intézet gerincosztálya 40 férőhelyes, mindenki gerincsérült, de a legváltozatosabb korosztályok, egészen különböző kórképekkel, a legváltozatosabb társadalmi helyzetben lévők töltenek itt hónapokat. Először 8 hónapot voltam ezen az osztályon, utána egy műtét miatt visszakerültem még 2 hónapra. Így hát sok beteget megismertem. Jó részük, hasonlóan, mint én, balesetből kifolyólag került kerekesszékbe, csak kevesen betegség okán. De találkoztam olyan fiatalemberrel, akik az egyik nap lefeküdt aludni, másnap úgy kel fel, hogy deréktól lefele nem tudta mozgatni magát. Láttam pozitív, de negatívat példákat is. Azt vettem észre, a rehabilitáció során sokszor nem is az számított, ki hogyan áll hozzá, hanem pusztán a szerencsén múlott. Beletehetsz 100-150%-ot, akkor sem biztos, hogy menni fog. De az, hogy mit hozol ki a helyzetekből, az már rajtad és a hozzáálláson múlik.

De tény, lebénulni felfoghatatlan tragédia, sokaknak tényleg az életét töri derékba, és nagyon fontos erről is nyíltan beszélni!

Hogyan lehet ezt ép ésszel felfogni?!

Azt is észrevettem, a felépülés sikere leginkább attól függ, hogyan áll melléd a házastárs, és milyen mértékben tud segíteni. Szerintem ez a legfontosabb faktor. Ilyen szempontból nekem hihetetlen szerencsém volt. Harmonikus párkapcsolatban élek; Piroska sok ügyemet jobban képviseli, mint én magam. Nagy gyerekeim is segítenek mindenben. Jó egzisztenciám van, és az sem lenne tragédia, ha egyáltalán nem dolgoznék. De találkoztam olyan huszonéves fiatalemberekkel, akik előtt még ott állt az egész élet… hogy ők ezt hogyan tudják ezt ép ésszel elfogadni? Biztos, hogy sokkal nehezebben.

Gábor számtalan csapdát látott, amibe sokan belefutnak, például abba, hogy azon rágódnak, miért történt pont velük, és hogyan történhetett ez meg. Szerinte hosszú távon ez a gondolkodás nem vezet sehová:

Sokan azt sem tudják elfogadni, hogy a helyzetük megváltoztathatatlan, és hiú ábrándokat kergetnek. Persze, könnyen beszélek, mert nekem ott van az orvosi hátterem, tudom, mi történt a szervezetemmel, hogyan működik a gerincvelő. Miután láttam a leleteim, nekem tényleg nem voltak illúzióim.

Szombathelyen számtalan hír keringett balesetéről, még halálhíre is eljutott sokakhoz

Gábortól sosem állt messze a média világa: állatorvosként a baleset előtt is rendszeresen végzett felvilágosító munkát, szakértőként nem egyszer a HelloVidéknek is nyilatkozott.

A baleset után az állatkórházban a kollégáim teljes hírzárlatot rendeltek el, én viszont abszolút nem így gondoltam. Sokan kerestek, munkatársak, állattartók, barátok, de nekem a telefonhasználatot is külön meg kellett tanulnom. Sokan aggódtak értem; nagyon jól esett, hogy az első időszakban a triatlonosok futóversenyt, a kutyabarátok pedig közös kutyasétáltatást szerveztek a támogatásomra. Egy percig sem gondoltam, hogy nekem bármit is el kéne hallgatnom!

Másrészt az is tudatos volt bennem, hogy fontos, hogy lássák az emberek, mivel jár egy ilyen súlyos sérülés, mi mindenen kell keresztül mennie annak, aki kerekesszékbe kényszerül.

Nem is tudom, hány hónap volt, mire egyáltalán felállítva nem ájultam el! Minden elismerésem a gyógytornászoké, akik olyan tehetetlen emberekből, mint én, aki kezdetben még oldalra se bír fordulni, 6 hónap alatt egy olyan embert varázsolnak, aki képes átszállni az ágyból a kerekesszékbe és újra dolgozni is tud. A posztolással is az volt a célom, hogy ezt a rögös utat megmutassam. De az, hogy ezek a posztok az egészséges emberek számára motivációs hatással lesznek, azért álmomban sem gondoltam volna.

Állatorvosként ugyanolyan ügyeleti rendszerben dolgozik, mint régen

Gábor fokozatosan tért vissza a munkához, bár az elején műtét közben a munkatársai tartották. Most már erre is alig-alig van szüksége. Annyi a különbség – meséli -, hogy a többi orvossal csak 1 asszisztens dolgozik, neki kettő segédkezik. A műtétek mellett az ambuláns ellátásban is ugyanúgy részt vesz, mint korábban:

Hatalmas mázlim volt, hogy bár egyik nyakcsigolyám is megrepedt, de nem mozdult el. Ha az elmozdult volna, akkor már nyaktól lefelé nem tudnék mozogni, így sem sportolni, de dolgozni sem tudnék, így viszont igen. A rehabilitációs intézetben a gerinc osztályon sokaknál a kézi mozgás ügyessége is elvész. Mindkét karom eltört, az érző- és a mozgató ideg is megsérült, de amikor vizsgáltak, azt mondták, hogy szerintük én ugyanúgy fogok tudni majd műteni, mint régen. Külön rá is kérdeztem, vajon mennyire lesznek ügyesek a kezeim. Aztán amikor azt mondták, szerintük ez is menni fog, akkor megnyugodtam, hogy hát jó, legalább ez megmaradt.

A kinti világban

Gábor példája Szombathelyen is unikumnak számít, hiszen alig-alig látunk az utcán sérülteket, nem találkozunk velük, még mindig úgy működik a kinti világunk, a környezetünk, hogy a fogyatékkal élőknek nem igazán jut élettér:

Hát ez a baj! A többségi társadalom nem igazán vesz tudomást arról, hogy igenis itt vagyunk! Nem egy sorstársamnál az egyik tragédia követi a másikat: sokaknál a rokkantság automatikusan a munkahely elvesztésével jár. Amíg a rehabilitációs intézetben van, addig a munkáltató szépen lapátra teszi, de sokaknak véget ér a párkapcsolata is. Én még tényleg kezdő rokkant vagyok, de amit én látok az az, hogy sokan nem is tudnak a balesetük után már beilleszkedni, esélyük sincs a normális életre, a rehabilitáció után bekerülnek egy intézetbe. Itthon a szociális háló nagyon ritkás szövésű. Kerekesszékeseket nem igen foglalkoztatnak, gyakorlatilag alacsony a szociális járulék is. Volt olyan szobatársam, aki Ausztriában kőművesként dolgozott feketén. Baleset után mindent elvesztett, a munkáját, a párját. Kért egy egyszeri segélyt, kapott hétezer forintot. Én kivételes helyzetben vagyok, nemcsak azért, mert dolgozhatok, hanem azért is, mert ennyire támogató és szeretetteljes közegbe érkezhettem haza. Van egy fiatalember, akivel jó kapcsolatba kerültem, ő Csángó Dani, aki mozgalmat indított, hogy az állam legalább valamennyire vállaljon részt abban, hogy a sérültnek a mindennapokban lehessen egy asszisztense. Aki az életben segít neki, hogy így-úgy visszataláljon, és elkezdhessen dolgozni. Ez még gyerekcipőben van, pedig a rokkantak jó része (rokkantságtól függően), ahelyett, hogy intézetbe kerülne, ahogy én is, akár vissza is illeszkedhetne a társadalomba, és kis segítséggel dolgozhatna tovább."

Ahogy Gábor meséli, kerekesszékkel bárhova is mész, megannyi akadályon kell, hogy átküzdjed magad. Rendszeresen posztol ezekről is.

Nemrégiben meghívták előadást tartani az ELTE szombathelyi karára, bemenni azonban nem tudott, mert a főépület nem akadálymentesített. Négy tornatanár vitte fel a lépcsőn a díszterembe. Hogyan járhatnak akkor ide egyetemre a kerekesszékes hallgatók? – kérdezi. Telis-tele vannak a járdák leküzdhetetlen kátyúkkal, a megyei kórházba a vezető rámpa közepén egy csatornafedél miatt nehezített a bejutás, szélesebbnek kéne méretezni például a rokkant parkolóhelyeket is, mert így most nincs elég hely a kerekesszékbe átszállni. Sorolhatná tovább, ahogy azt is, milyen problémákkal kell megküzdeni annak, aki például gyógy-háttámlás tolókocsit szeretne, mert a magyarországi TB azt már nem fizeti. Beszerezni is bajos, neki Ausztriából sikerült ilyen széket hozatnia. Pedig egy jó kerekesszék az alapja annak, hogy egy mozgáskorlátozott valamennyire önállóan tudjon élni.

Nem kell bosszankodni lényegtelen apróságokon! Ez az egyik legfőbb tanulsága a balesetemnek: kár arra pazarolni az életet, hogy minden apróságból hatalmas ügyet csinálunk! Örülni kellene az életnek, annak, hogy egyáltalán lélegezhetünk, állhatunk, és aki tud, az járhat is! Mennyire jelentéktelen dolog ezekhez képest, ha nem érkezik időben a szerelő, vagy ha csúszol a munkahelyeden a határidőkkel. Felesleges ezeken bosszankodni, hiszen ezek eltörpülnek azokhoz a problémákhoz képest, amivel egy beteg ember vagy egy fogyatékkal élő nap, mint nap találkozik.

- üzente még mindannyiunknak Gábor.

Fotók: Varjú Gábor tulajdona