Elképesztő siker: ennyit még soha nem fizettek aktív, magyar festő képéért

Pénzcentrum: 60 éves pályafutása alatt történt-e hasonló volumenű beavatkozás a mindennapjaiba, mint a 2020-ban kirobbant világjárvány? Mit jelentett Önnek az az időszak? Művészként hogyan élte ezt meg?

Bak Imre: Nem volt egyszerű az életem, több olyan esemény is történt, ami eléggé megrázó volt. Mindjárt az indulás, amikor a főiskolán a záróvizsga után rendeztünk egy kiállítást az otthoni munkákból, ezt azonban a rektor másnap bezáratta. Ez volt az a kiállítás, amit még tízenöt éven keresztül számos további is követett, még 1979-ben is volt bezáratott kiállítás, feljelentett művelődésiház vezetővel. Akkor mindjárt világossá vált számunkra, hogy ez nem lesz egyszerű műsor, ahogy a szakmában helyt kell majd állni. A jelenlegi helyzetben ugyanakkor a bezártság nem jelent olyan nagy különbséget, mert az egész életem arról szólt, hogy munka és a munka. Miután a műtermem és a lakásom együtt van, nem nagyon mozdultam ki a városba, csak a legszükségesebb esetekben. Otthon dolgoztunk a feleségemmel. Kiállításokra szívesen eljártam, ami most egy ideig nem volt lehetséges, de valójában mindig itthon éltem, a bezártság valójában nem jelentett nagy tehertételt. Az őrületes napi hírek a sok halottról, a fertőzésekről, majd az oltóanyagok beszerzése körüli mindenféle problémák, ezek azért megviselik az embert, de hozzászoktam ahhoz, hogy a külvilág meg a napi életem problémáit egy kicsit elválasszam a művészet kérdésétől. Próbáltam függetleníteni magam, ami persze teljesen soha nem volt lehetséges.

Sokan ezt az időszakot egy nagy elvonulásnak élték meg, ami akár termékenyen hathat a művészetre is. Ilyen élményei voltak?

Ilyenek egyáltalán nem voltak. Inkább az, hogy ez a rémisztő helyzet, ami előállt a járvány következtében, megterheli az ember idegrendszerét, és akármennyire próbáltam védekezni a külső hatások ellen, nem tudtam megtenni. Ez a nagyon feszült állapot volt, és a művészek eleve érzékenyebbek az átlagosnál, ezért is csinálják ezt a szakmát. Én is érzékenyebben reagálok ilyen külső problémákra. Ez a járvány tényleg olyan mértékben rémisztő volt, hogy óhatatlanul átszűrődött a munkáimba. A 2020-ban festett műveken ez meglátszik, ha az ember összeveti az előző képsorozattal.

2020 végén bombaként robban a hír, hogy az Orange c. festményét forintra átszámítva 46,2 millió forintért adták el Lengyelországban. Ennyit pedig még soha nem fizettek Magyarországon élő, aktív festő képéért. Mit jelent ez Önnek személyesen, a karrierje szempontjából?

Ez az eladás is kapcsolódik ahhoz, hogy nincsenek nagy meglepetések a szakmában. Ez a kép többed magával még korábban került ki egy londoni galériába, ahol a munkákat eladták. Kicsit később Londonban egy nagy múltú galéria munkáimat megismerve, megvásárolta és a saját piacára beárazta a munkáimat, aminek gyakorlatilag a következménye lett a lengyel leütés. De ez a londoni galéria is hogyan mérte fel az én áraimat? Amikor azt mondom, hogy a Nyugat-Európában, Amerikában, ahol lassan 150 éves a galériarendszer, régen kialakultak a játékszabályok, de az is, hogy a művészi minőség vonz egy árat is. Ez a kapcsolat eléggé természetes. Annak ellenére, hogy a kereskedelmi rendszerben vannak manipulációk, időlegesen felpumpálnak árakat, ami aztán persze egy idő után kipukkad, hosszabb távon ez eléggé stabilizálva van. Amikor a londoni galéria megvásárolta ezeket a képeket, - hangsúlyozom, nem tőlem -, akkor elhelyezte a munkáimat egy nemzetközi közegben. A galéria mai tulajdonosának édesapja 1925-ben alapította ezt a galériát, tehát egy rutinos, stabil galéria, amelyik nagyon pontosan fel tudja mérni a minőséget, és elhelyezni abban a piramisrendszerben, ami a világban van. Az én munkáim nem a csúcs környékén jelentek meg, de valamilyen szinten azért helyet kaptam, és ehhez társult ez az ár. Összességében tehát nem lepett meg a lengyelországi leütés, három lengyelországi múzeumban vannak munkáim, a lengyel kortás műtárgypiac sokkal tájékozottabb, nem ez én áram volt a legmagasabb. Örülök neki, hogy a hazai aukciósházaknál is kezd arra a szintre emelkedni az árszint, ami a minőséghez tartozik. Idehaza kevésbé látszik mindez, amit elmondtam, de egy idő után kialakul ennek a tapasztalata, és az jobban fog működni, és természetesnek fogják tartani az emberek, és nem az lesz, hogy hűha, micsoda ár. Ez az én napi munkámat, ambíciómat nem befolyásolja, és a karrieremet sem, ha van nekem olyan.

A rekorder Orange-hoz fűződött valamilyen élménye, hogyan enged el egy festményt?

Nehezen. Mindegyik munkával megküzdök. Nem olyan egyszerű “szülés” ez. Aztán az embernek a saját gyereke minden egyes darab, akármilyen szép számmal is vannak már. Amelyik elmegy tőlem, hiányzik. Mindig úgy tekintettem erre a szakmára, hogy ez elsősorban az én számomra fontos. Mindig próbálom emelni a minőséget. Hosszú ideig nem is nagyon számíthattam arra, hogy másokat is fog érdekelni az, amit csinálok. Ebben egy kicsit így maradtam. Az eredmények, a korábbi sikerek sem szédítettek el, mert mindig van olyan mérce, ami magasabbra tehető. A világban tényleg fantasztikus művészeti teljesítmények vannak, semmi oka nincs az embernek arra, hogy beképzelt legyen. Ezt nem minden kolléga gondolja így. Lehet, hogy a hátrányos helyzetből indulás miatt, az állandó kisebbrendűségi érzésem következtében is mindig megmenekültem az önteltségtől.

Az interjú itt folytatódik tovább.

Címlapkép: Getty Images