Szenvedés itthon tanárnak lenni? Ezért siralmas a helyzet, súlyos terhet cipelnek

Pénzcentrum: Magyarországon két-három kormányzati ciklusonként próbálnak nekiveselkedni a pedagógusbérezés és foglakoztatás reformjának, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ennek látványos bizonyítéka, hogy a státusztörvényként elhíresült új pedagógus életpálya-modell ismét alapjaitól gondolja újra a korábbi oktatáspolitikát. Ön szerint miért olyan nehéz tartósan működő modellt kitalálni?

Setényi János: Bármilyen modellt találunk ki, ami valamilyen mért teljesítményen és az erre épülő előrelépésen alapul, ahhoz anyagi forrásokat kell biztosítani, és a mindenkori magyar kormányok hosszútávú forrásbiztosító képessége korlátozott. Ez azt jelenti, hogy öt-nyolc évre lehetséges biztosítani ilyen forrásokat, de 15-25 évig tartó stabil, kiszámítható dolgot a közép-kelet-európai államháztartások egyelőre nem tudnak produkálni. Ezért a szereplők felhajtják a követeléseiket, és mindenki tudja, hogy ez egy 5-8 évre szóló történet lesz, amit később teljesen felül fognak vizsgálni. Van, amikor „F-kategóriának” hívják, van, amikor „életpálya-modellnek.” Minden emelésnek van egy politikai folklórja, de lényeg a tartós pénzügyi elkötelezettségre való képesség gyengesége.

A korábbi életpálya-modell részeként 2013 és 2016 között volt egy jelentősebb béremelkedési ciklus, de ezzel sem sikerült elérni a diplomás átlagkeresetet. Sőt, a magyar középiskolai tanárok bére azóta is az egyik legkedvezőtlenebb az OECD-országok körében. Miért nem vezetett sikerre a korábbi modell? Illetve milyen tanulságokat lehet levonni az akkori tapasztalatokból, annak érdekében, hogy a bérrendezés ezúttal ne fusson vakvágányra?

A korábbi bérrendezés két dolgot kombinált: egy jelentősebb béremelést, másrészt egy pályaképet, ahol minél tovább maradt valaki, annál jobban kereshetett. Mindehhez produkálni is kellett: ez volt a sokat vitatott digitális portfólió. Részben az eltöltött évek, részben a mérhető pedagógiai teljesítmény számított, és ezt egy digitális egyéni portfólióba kellett tölteni a tanároknak. Ez meglehetősen nagy vitát váltott ki, de egy helyes elképzelés volt, mert a teljesítményt kapcsolta össze a fizetésekkel. Azonban számos kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban: milyen teljesítményt várunk el, és hogyan mérjük ezt a tanároknál? Mekkora a béremelés mértéke, és hogyan osztjuk el ezt a béremelést? Kizárólag a sokáig pályán maradók járnak nagyon jól vagy már a pályakezdőknél is érezhető lesz egy javulás? Ennek komoly tétje van, ugyanis a pályaelhagyás jellemzően az első 10 évben történik, amikor felfedezik – elsősorban a férfi tanárok –, hogy családfenntartóként a pálya nem nyújt elég perspektívát.

De az előző rendszer legnagyobb problémája az emelés mértékéhez köthető. Egy ideig ugyan jelentős volt, de utána teljesen elakadt ez a folyamat. Pedig, ha megnézzük, más területen láthatunk működőképes példát a béremelésekre: az egészségügyre gondolok, ahol valóban lezajlott több lépcsőben ez a ciklus, és ez várhatóan a jövőben is folytatódni fog. Ennek hatására megjelentek újra korábban külföldön dolgozó kollégák, és a kórházak, egészségügyi központok bővíthették a kapacitásukat. A pénzemelés mértéke tehát alapvetően fogja meghatározni, hogy a most kiépülő rendszer milyen hosszan tart ki. Ha csak szerény emelés történik, akkor azt felesleges bonyolult szakmai elvárásokhoz meg mérésekhez kötni. Ha pedig jelentősebb béremelés lesz, egy idő után nem a pénzről, hanem a követelményekről és mérésről fog folyni a vita. Végleges számaink és végleges, bevezetett rendszerünk azonban továbbra sincs még.

Ha a magyar közoktatásban dolgozó tanárok átlagos fizetését vizsgáljuk, akkor hazánk 2020-2021-ben mindössze 7 országot tudott megelőzni Európában és jócskán le van maradva az EU átlagtól. Viszont a hazai demonstrációk mellett rendszeresen olvashatjuk azt is, hogy jobb gazdasági helyzetben lévő országokban - Angliában, Skóciában, Wales-ben, Franciaországban - is elégedetlenek és tüntetnek a tanárok. Ezek szerint ezek a problémák máshol is jellemzőek?

Egyrészről a pedagóguspályának egy nagyon fontos problémája, hogy nincsenek pedagógusok. Ez egy szocialista szó, ami az oktatásban dolgozó szakmacsoport összefogására szolgál. Valójában az óvodapedagógusok, a tanítók és a tanárok egészen más törzsek, teljesen más kultúrával és elvárásrendszerrel. És akkor még nem beszéltünk a szakképzésben oktatókról, akiknél egy nagyon fontos dolog történt. Az ő bérezésüket kivették ebből a vitából, részben máshova tartoznak minisztériumi értelemben, meg a szakképzés dinamikus fejlődése miatt egy üzleti modellbe ment át a történet. Kivették a közalkalmazotti szabályozás alól, és a szakképzés helyi vezetőjét a központok vezetői önállóan is értékelhetik a kollégákat, differenciálhatnak a bérekben, és próbálják közelíteni a gazdasági szféra béreihez.

Az elnőiesedés is rendkívül különböző módon érinti ezeket a csoportokat. A férfi pedagógusok esetében a bérigénynek van egy speciális vonzata is; ez a családfenntartói szerep, mint elvárás. Nagyon fontos, hogy a helyi kultúrákban a pedagógusok kikhez viszonyítják magukat.

Ez országfüggő. A viszonyítási alap valahol a diplomás átlagkereset, másutt pedig a közigazgatás. Ha jelentős a bétszakadék, akkor egy szolid, de elfogadható bérezés esetén is valódi feszültségként élik meg azt, hogy a közigazgatásban dolgozók még jobban keresnek. Ezért az elégedetlenség olyan helyeken is felcsaphat, ahol a mi fogalmaink szerint tisztességesen megfizetik őket. Egy klasszikus példa Németország, ahol egy általános, nagyon erős elégedetlenség van a tanári munkakörülmények és bérezés kapcsán, miközben minden OECD-statisztika szerint Európában elfogadható helyen vannak a németek tanárok és nem lenne okuk panaszra.

A teljes beszélgetés ITT olvasható.

Címlapkép: Getty Images