Alig néhány űzik már csak ezt az ősi magyar hivatást: miért áll ma valaki solymásznak?

Gasztonyi Dániel vadászcsaládja révén már gyermekkorában közel került a minket körülvevő élővilághoz, azon belül is ragadozó madarakhoz. Tízévesen jutott hozzá első szárnysérült madarához, tizennyolc évesen pedig már hivatásszerűen űzte a szakmát. Ma, több mint két évtizedes tapasztalattal a háta mögött vezeti Szankon ragadozó madár tenyészetét feleségével, mindemellett pedig hivatásos solymászként járják az országot. Egy laikusnak azonban többnyire csak tippje lehet arról, mit is takar valójában ez a hivatás, túl a falunapokon és egyéb rendezvényeken tartott látványos bemutatókon.

Régen a nemesi és királyi udvarokban szolgáltak, majd pár száz éves szünetet követően, már az újkorban kezdte újra reneszánszát élni a szakma. A ’60-as, ’70-es évek óta elindult egy folyamat, aminek eredményeképp a solymászok megpróbáltak elszegődni valahová. Magyarországon először filmes produkciókban alkalmaztak solymászokat, például Homoki Nagy István rendező alkotásaiban, aki különösen élen járt ezekben az együttműködésekben. Emellett halastavaknál a gémeket és kárókatonákat igyekeztek távol tartani az ivadéknevelőktől, amivel jelentős károktól óvták meg a gazdákat. Ez a mai napig sem változott túl sokat. Most is sok filmes produkcióban, illetve a mezőgazdaságon és az iparon át egészen a szórakoztatóiparig sok szektorban dolgozunk

- sorolta Gasztonyi Dániel a modern solymászok feladatkörét.

A 2010-es évek óta stagnál a vadmadarakhoz értő szakemberek száma, így ma körülbelül 150 solymásza van az országnak, akikből mindössze 6-an foglalkoznak komolyabban, hivatásszerűen a ragadozó madarakkal, köztük Dániel és felesége Szandra is. Sőt ez a szám a tavalyi évben átmenetileg le is csökkent, mivel azok a solymászok, akik csak és kizárólag a szórakoztatóipar megrendeléseiből éltek, a koronavírus miatt ellehetetlenült rendezvényszervezés miatt kénytelenek voltak új állás után nézni. A szanki tenyésztő elárulta, ők is annak köszönhetik a nehéz időszak sikeres átvészelését, hogy a kártevőriasztás, -mentesítés és –befogás, valamint a környezetfejlesztési munkák a Covid idején is elegendő feladattal látták el őket.

A ragadozó madarak, mint élő biológiai fegyverek sok szektorban hasznosíthatók, így az élelmiszeriparban, a mezőgazdaságban, az önkormányzatoknál, a sportrendezvényeken, de még a közlekedésbiztonság terén is. Gasztonyi Dániel ennek kapcsán hangsúlyozta, annak ellenére, hogy ragadozó madarakkal foglalkoznak, a sokakat bosszantó állatokat nem levadásszák, hanem vagy „megnevelik”, vagy áttelepítik őket egy olyan környékre, ahol békességben élhetnek. Példaként említette a szőlőtermésből csemegéző seregélyeket, akik mivel hamar megszokják a hangágyú zaját, és azt is megtanulják, milyen messze hord a puska, sok borsot törnek a gazdák orra alá. Az ő esetükben viszont a kitartó, több alkalmas határozott fellépéssel egy ragadozó madár képes elérni, hogy az adott gazda kertjét többé ne háborgassák, míg mellette a szomszédban nyugodtan legelészhetik a termést. Hacsak nem jelentkezik a solymászoknál előbb-utóbb a másik telektulajdonos is. Itt pedig elérkeztünk egy fontos, sokakat foglalkoztató kérdéshez: hogy-hogy nem hagyja faképnél a madár a gazdáját, ha a béklyó lekerül a lábáról?

Ez esetben vadállatokról beszélünk, nem pedig háziállatokról, amiknek a kötődés már a génjeikben van. Mi semmi mással nem tudunk motiválni, mint étellel és az ahhoz vezető út nehézségével. Ha egy felnőtt madarat kezdünk el idomítani, az egyetlen lehetőségünk a pozitív megerősítés. Más eset, ha egy fiókát nevelünk fel. Ebben az esetben olyan kötelék alakul ki, mintha a szülei, fajtársai lennénk az állatnak, ami miatt az idomítás folyamata is másként zajlik, de az alapkövei ugyanazok. Az állatot leszidni azonban sosem szabad, mert akkor gyakorlatilag megutál bennünket, amiért súlyos árat fizethetünk. Visszaléphetünk az idomításban, véglegesen belerondíthat a folyamatba, végső esetben pedig akár el is veszíthetjük a madarat. A mi szakmánkban nem lehet hibázni

– árnyalta a solymászok kemény hivatását a szanki tenyésztő.

Többek között e kihívások, valamint a ragadozó madarakkal való foglalkozás speciális feltételei, mint a sok szabadidő, a tartás, trenírozás helyszíne, ezek anyagi vonzata, valamint a minden szakma esetében kulcsfontosságú érzék sem elhanyagolható, amik miatt kevés az igazán elszánt jelentkező, aki végül igazi solymásszá válik. Évente csak néhánnyal gyarapodik a szakmabeliek száma, míg az időközben lemorzsolódók többsége megmarad mintegy közönségként, és a bemutatókon szerzett élményeikből töltekeznek, ahol úgy érezhetik, mintha az ő karjukba kapaszkodna egy fenséges ragadozó madár. Az iskolákban oktatási, a falunapokon pedig szórakoztatási céllal tartott bemutatóknak azonban a rövid hatáson túl jóval fontosabb hozadéka van.

Gasztonyi Dániel szerint mindezek, valamint a falusi, városi önkormányzatokkal közösen szervezett odútelepítési akciók is mintegy elültetik mind a kicsikben, mind pedig a nagyokban a természet tiszteletének és szeretetének apró magvait, amik, reméli, hogy egyszer ki is csíráznak majd.

Ha egy gyerek elkezd érdeklődni az élővilág iránt, és tetszik neki, akkor onnantól nagy valószínűséggel igyekszik rá vigyázni, teljesen mindegy, hogy autószerelő, mezőgazdasági dolgozó vagy gyári munkás lesz belőle. Egy iparban dolgozó felelős ember is dönthet arról, hogy egy fészket meghagyjon-e vagy leverjen, egy erdőgazdálkodó pedig csak azért meghagyhat egy fát, mert azon egy madár fészkel. Ezzel nagyon sok lehetőséget kapunk, hogy jobbá tehessük a jövőt a gyerekeink, unokáink számára

– részletezte a bemutatók hosszú távú hatását a fiatal solymász.

E természet iránti elhivatottság és tisztelet pedig mondhatni a solymászok öröksége. A szanki tenyésztő elárulta, egy gyerekkori olvasmányában, Vönöczky Schenk Jakab könyvében olvasott egy ott idézett birtoklevélről, melynek írója egy sólyomfészek háborítatlanságát várta el a későbbi tulajdonoktól, így lényegében az első természetvédelmi törekvés is a solymászokhoz kötődik. Ezt azóta számos jogszabály követte, például egy 1872. évi törvénycikk, amely megtiltotta a madárfészkek pusztítását és a tojásgyűjtést, és az sem elhanyagolandó tény, hogy évről évre egy több madár kerül fel a hazai védett fajok listájára.

Ennek jegyében Gasztonyi Dánielék tenyészetükben azon fáradoznak, hogy a solymászat iránt elkötelezettek ne érezzék azt, hogy kellő szakmaisággal felnevelt és idomított vadmadarak híján a természetből kell elvegyék azt, amire szükségük van. Jelenleg egy-egy faj tenyészetből való beszerzése még a mai napig problémát okoz, ezért a szanki tenyészet célja, hogy megteremtsék annak lehetőségét, hogy a későbbi solymász társadalom már célirányosan választhasson a számukra megfelelő fajták közül. Dánielék éppen ezért csökkentették a telep fajtagazdagságát, hogy fókuszáltabban tudjanak foglalkozni a visszanemesítéssel, ezzel pedig az utóbbi évszázadok alatt elszenvedett génállomány keveredését is mintegy próbálják orvosolni.

Egy másik, nem kevésbé fontos, a koronavírus idején hangsúlyt élvező feladatuk volt a környezetformálás, azon belül is az ember által elhódított övezetek, például gyáripari vagy használaton kívüli önkormányzati területek visszaszolgáltatása a természetnek. Hiszen, ahogy Gasztonyi Dániel kiemelte, számukra egy sérült állat ápolásán, felgyógyításán túl az is szempont, hogy a visszaengedés pillanatában milyen környezetbe kerül vissza az adott madár.

A vadállatok megszelídítése, a rekultiváció, a fajtanemesítés és az új élőhelyek teremtése önmagukban is hatalmas előrelépést jelentenek egy szebb, élhetőbb jövő felé, azonban a szanki tenyésztő szemében a siker fogalma máshol keresendő.

Hogyha azok a magok, amiket a bemutatóinkkor, természetvédelmi akcióinkkal elültettünk az emberek fejében, ilyen vagy olyan módon kicsíráznak, gondolkodásra és legfőképp tettekre sarkallják őket, számomra az az igazi siker

– zárta gondolatait Gasztonyi Dániel.

Címlapkép: Getty Images