Noha úgy tűnhet, hogy az anyjuk magukra hagyta a gidákat, nem ez a helyzet. Az őz, miután gidái születtek, a szoptatás során megnövekedett tápanyagszükséglet fedezéséhez kénytelen igen gyakran táplálkozni.
Ilyenkor a gidákat magukra kell hagynia, éppen ezért a természet úgy kódolta őket, hogy mozdulatlanul lapuljanak a fűben. Ha ilyenkor megfigyeljük őket, akkor az édesanyjuk pont ugyanezt teszi velünk. Figyel valahonnan, ahol nem vesszük észre őt, és addig nem tér vissza kicsinyeihez, míg mi a közelben vagyunk. Éppen ezért tűnhet úgy, hogy a kicsik árvák, és juthatunk arra a téves következtetésre, miszerint meg kell őket mentenünk.
A megmentett őzeket azután sok esetben hiába juttatják el megfelelő helyre – például az Erdőmentőkhöz – csak igen kis százalékban sikerül életben tartani őket, és az ilyen fiatalon nevelésbe vont példányok visszavadítása is lehetetlen, így az életben maradt állatokat is örök fogságra kárhoztatják.
A főszabály tehát, hogy ha magányosnak tűnő gidákat találunk, akkor nézegessük néhány másodpercig, esetleg kattintsunk el egy-két vaku nélküli fotót, majd anélkül, hogy megérintenénk őket (mivel ezzel is halálra ítélnénk a kicsiket, hiszen a visszatérő anya az idegen szag miatt eltaszítja őket) távozzunk jó messzire!