Dr. Jakab Ferenc: Elképzelésem sincs arról, mi fog történni holnap

HV: Hogy telnek a mindennapjai a koronavírus-járvány kezdete óta?

Prof. Dr. Jakab Ferenc: Rettenetesen fárasztóan. Gyakorlatilag 16-18 órát dolgozom, attól függően, hogy mennyit kell megbeszélésekre járnom. Mostanában nagyon keveset tudok a laborban tartózkodni. Inkább a szervezési dolgokban veszek részt. Szervezek – megbeszélek – szervezek, videokonferenciázok. Fárasztó, rettenetesen. Nem maga a laboratóriumi munka, – hisz az szinte nincs is – hanem a súly, a felelősség.

HV: A Koronavírus-kutató Akciócsoport vezetőjeként milyen feladatot kell ellátnia?

Március 13-án, mikor megkaptam ezt a nemes, ám de rettenetesen nehéz posztot, akkor ugye azt a feladatot kaptam, hogy hatékony gyógymódot és gyógyszert fejlesszünk, ami nem egyszerű dolog. Aki nem kutató, az nem tudja, hogy a kutatás az nem megy egyik napról a másikra, ez hosszú hónapokba, évekbe is telhet. Ez nagyon nagy felelősség. Emellett ki kellett alakítani egy országos hálózatot is. Egy olyan kutatócsoportot kellett összeállítani, amiben minden diszciplína képviselteti magát. Szükség volt kémikusra, biológusra, vegyészre és farmakológusra is. Ez azért nehéz volt, és természetesen őket most egyben is kell tartani. De igazából ugyanazt csinálom, mint eddig, csak sokkal több a szervezés. Meg sokkal nagyobb a felelősség. Úgy érzem, hogy szintet léptem felfelé.

HV: Nagyon sokat lehet hallani most a sajtóban a Pécsi Tudományegyetemről és azon belül is az Ön álltál vezetett Virológiai Kutatócsoportról. Hogy lehetett hozzá szokni ehhez a „népszerűséghez”?

Korábban is nagyon sokszor kerültünk középpontba. Sokszor adtunk interjút, nagyon sokat kérdeztek minket, például az Ebola-járvány idején is. De más vírusok kapcsán is felkerestek bennünket. Szóval ehhez a részéhez hozzá vagyunk szokva.

HV: Hogyan áll össze a pécsi kutatócsoport?

Velem együtt a csapat fixen 12 főből áll. Ezen felül csatlakozott hozzánk még 4 kolléga, akik besegítenek nekünk. Pécsen végezzük a diagnosztikát és a kutatást is. Ezt gyakorlatilag már alig lehet bírni. Ezért plusz embereket kellett behozni a rendszerbe. Eredményt várnak tőlünk, és persze mi is eredményt várunk magunktól.

Az a legszebb ebben az egészben, hogy egy olyan járványügyi helyzetben vagyunk, ahol a betegek életének és egészségének a megóvása érdekében mihamarabb kell eredményeket produkálnunk. Ezért mindenki feszült és borzasztóan sokat dolgozik.

HV: Milyen munkákat végeznek a Szentágothai János Kutatóközpontban?

Három nagy csoportba tudnám sorolni:

• Az első és legfontosabb a hatóanyagok vizsgálata, új és ismert hatóanyagok tesztelése azért, hogy minél hamarabb találjunk olyan gyógyszert, ami tényleg hatékony a már megfertőzött személyekkel szemben.
• A második az alapkutatási kísérletek, azaz minden, ami a vírussal kapcsolatos. Megismerni annak szerkezetét, fertőzésimechanizmusát, mit csinál a sejten belül, hogyan működik, hogyan viselkedik és így tovább.
• A harmadik pedig a genetikai vizsgálatok, ahol azt kutatjuk, hogyan változik a vírus. Merre mozog, merre terjed. Gócpontokat lokalizálunk. Vizsgáljuk a vírus örökítőanyagának változásait, ami fontos lehet a későbbi gyógyszer- és vakcinafejlesztésekhez is.

Ezen a három pilléren fut a munkánk. Természetesen minden pillér alatt még ezernyi ág van, de röviden összefoglalva nagyjából így néz ki.

HV: Mindig is virológus szeretett volna lenni?

Nem! Mindig is sebész szerettem volna lenni. Az én édesapám sebész, onkológus, anyukám testvére is orvos, az ő férje szintén orvos volt sőt, a távolabbi rokonságomban is számos orvos akadt. Amikor mi leültünk egy asztalhoz, akkor gyakorlatilag mindig a betegek adták a beszélgetések témáját. Én ebben nőttem fel. Elképzelni sem tudtam, hogy én mást csináljak. Nyilván sebész szerettem volna lenni. De az az érdekes, hogy a mikrobiológia meg ezek a kis „parányi dolgok” mindig is érdekeltek. Mindig is imádtam mikroszkóphoz ülni. Ez már egészen kis koromtól fogva igaz volt rám. Amikor nem az orvosira vettek fel, hanem a biológiára, akkor belecsöppentem a víruskutatásba. Akkor realizálódott bennem, hogy ez az, amit szeretnék csinálni.

HV: Hogyan csöppent bele a víruskutatásba?

Bekopogtam a laborba... és bementem.

Akkoriban Pécsen – 22 éve – nem volt máshol víruskutatás csak az ÁNTSZ laborjában. Az akkori laborvezető az édesapám egyetemi évfolyamtársa volt, így kerültem hozzá, és ott ragadtam. Ezt követően minden időmet kihasználva, amikor éppen nem az egyetemen vagy terepgyakorlaton voltam, akkor a laborban dolgoztam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a terepgyakorlatra reggel nyolckor indultuk az egyetem elől, én ezt megelőzően, reggel hatra bementem a laborba, elindítottam egy kísérletet. Majd felszáltam a buszra nyolckor, elmentem a terepgyakorlatra, miután visszaértünk én még este visszamentem a laborba és ott voltam ameddig csak lehetet. Azt hiszem mondhatom, hogy fanatikusan csináltam.

HV: Hogy viszonyult a család ahhoz, hogy nem az orvosi pálya mellett döntött:

Mikor azt mondtam, hogy én virológus kutató leszek, akkor a nővérem annyit fűzött ehhez, hogy: „Ez egy nagyon-nagyon jó szakma. De egyet jegyezz meg! Itt nincs aranyközépút. Ha csinálod, akkor legyél a legjobb, vagy ne csináld! És ezen a nyomvonalon mentem tovább. Nem lettem a legjobb nyilván, de mindennap törekszem rá, hogy egyre jobb legyek.

HV: Mióta dolgozik a Pécsi Tudományegyetemen?

2007-ben mikor megkezdődtek a leépítések az ÁNTSZ-nél, akkor nyilván a legfiatalabbat küldték el, engem. De ekkor én már gondolkodtam azon, hogy visszajövök az egyetemre és még ebben az évben el is kezdtem dolgozni a PTE-n. Ez egy érdekes történet, mert amikor bementem a dékánhoz, azt ajánlotta, hogy csatlakozzak be a genetika tanszéken folyó kutatásokba. Mondtam neki, hogy nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, de én inkább folytatnám a virológiát. Erre ő, hogy a Természettudományi Karon nincs hagyománya virológiának, mondtam neki, hogy nem baj, akkor most lesz.

HV: Hogyan indította el a virológiai kutatásokat?

Az első önálló laborom alig volt 20 négyzetméter és még egy szék sem volt benne. Konkrétan semmilyen műszerem nem volt. A régi kutatói kapcsolataimnak köszönhetően tudtam pályázati forrásokhoz jutni. De nagyon sokáig „adományokból”, felajánlásokból dolgoztam. 2007-ben kaptam egy PhD hallgatót, akivel el tudtam kezdeni dolgozni – aki végül nálam szerezte a doktoriját. Abban az időszakban nagyon nem ment jól a szekér. Akkor volt olyan pillanat az életemben, hogy azt gondoltam, abbahagyom ezt az egészet. Fiatalon, egyedül, nulla háttérrel, kevés támogatással nagyon nehéz volt. De aztán sikerült elnyernem egy egyetemi pályázatot, aminek keretében felvehettem két embert, így már négyen voltunk a kutatócsoportban. Majd csatlakozott hozzánk még egy-két hallgató, köztük az a Kemenesi Gábor, akivel a mai napig együtt dolgozunk és a jelen helyzetben is együtt kutatjuk a koronavírust.

HV: Hogyan nőtte ki magát egy szobányi laboratóriumból világszínvonalúvá a pécsi virológia?

Ez nagyon érdekes! 2008-ban volt egy nagy fordulat az életemben. A Természettudományi Kar akkori dékánja mondta, hogy lesz egy pályázati megbeszélés a Science Building-ről (Szentágothai János Kutatóközpont), amin jó lenne, ha részt vennék, mivel várják az ötleteket, hátha nekem is lenne egy-két jó gondolatom. És természetesen volt. Kapva kaptam az alkalmon, hiszen már akkor is nagyon érdekelt a magas fertőzőképességű vírusok kutatása. A hantavírus is hármas szintű, ezért nagyon sok olyan vizsgálat volt, amit nem tudtam megcsinálni, mivel nem voltak meg hozzá a laborfeltételek. És az az ötletem támadt, hogy alakítsunk ki egy BSL-3-as labort a Szentágothai János Kutatóközpontban, hiszen olyan itt még nem volt. Aztán elkezdtük tervezni a labort – azt nagyon imádtam. Borzasztóan szeretek tervezni, azt a labort, amiben most dolgozunk, az utolsó vonalig én „terveztem” meg, német kollégákkal egyeztetve. De bennem már akkor is megfogalmazódott a gondolat, hogy ebből előbb-utóbb BSL-4-nek kéne lenni. Tehát, amikor a tervezés fázisában voltunk, akkor úgy terveztük, hogy bármikor fejleszthető legyen. A labort végül 2012-ben adták át. Hármas labornak is nagyon klassz volt, és elég sokáig működött így, 2016-ig. 2015-ben kezdtük el a fejlesztést, részben egyetemi, részben pályázati forrásból tudtuk megvalósítani a terveket. Fejlesztettük az infrastruktúrát és a műszerezettséget is. Így 2017 márciusától BSL-4-es a labor.

Mikor megépült a BSL-4-es laboratórium, akkor elég sokan megkérdőjelezték azt, hogy mi értelme van egy ilyen labornak, itt Pécsett. De mi már akkor is fontosnak tartottuk az állatokról emberekre terjedő vírusok ilyen magas szintű kutatását. És a mostani helyzet azt igazolja, hogy sajnos nekünk lett igazunk, hiszen ez a labor most nagyon nagy szerepet tölt be a koronavírus elleni küzdelemben.

HV: Pályája kezdetén milyen célokat fogalmazott meg?

Világéletemben egy BSL-4-es laborban szerettem volna dolgozni. Amikor kitaláltam, hogy virológus leszek már akkor tudtam, hogy a legmagasabb szinten szeretnék foglalkozni a vírusokkal.Számomra nagyon inspiráló volt a „Vírus” című film. Tudom, hogy egyébként az egy „mese”, de nekem akkor fiatalon, a mikrobiológia tényleges tudományáról keveset tudva még az tetszett meg, ami mögötte van, a labor, a szkafanderek, a ruhák.

HV: A koronavírus-járvány előtt gondolta volna, hogy ilyen szinten folytathatja majd a kutatásokat?

Amikor elterveztem azt, hogy négyesszintű kórokozókkal szeretnék dolgozni, akkor még azt sem tudtam elképzelni, hogy ezt Magyarországon fogom csinálni. Számomra szinte egyértelmű volt, hogy ezt csak külföldön tudom majd véghez vinni. Hiszen akkor még nem volt realitása annak, hogy ez itt megvalósítható lesz. Tehát, amikor ezt a hivatást választottam, akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy lesz egy „saját” – egy általam vezetett, irányított – BSL-4 laborom, ami Közép-Európa egyik legjobb laborja.

HV: Mennyi munkával járt, hogy mindezt felépítse?

Rengeteget dolgoztam azért, hogy eljussak idáig. De azt ki kell hangsúlyoznom, hogy ez nem volt munka. Számomra ez olyan volt, mint levegőt venni. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt csináltam, hiszen imádtam és imádom most is. Mondjuk a mostani részét annyira nem, ez a sok adminisztráció annyira nem áll közel a szívemhez, de nyilván ezt is meg kell csinálni. De sajnos a laborba én már alig jutok be. Egyetlenegy dolgot nem engedtem el, a négyes laboros munkát, oda a mai napig is bemegyek, amikor csak tehetem. Hiszem azt, hogy vannak pontok az életben, amikor a sorsod eldől egy irányba. Szakmai tekintetben, az én életemben nagyon sok ilyen pont volt. Az egyik ilyen a már említett pályázati megbeszélés, a többi pedig, mikor azok a kollégáim beléptek az ajtómon, aki a mai napig is meghatározó szerepet töltenek be a csoport életében.

HV: Fontos, hogy elismerjék a munkáját?

Az igen. Nekem nagyon fontos az, hogy tudjak teljesíteni. És most is azt érzem, a koronavírus-járvány kapcsán, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk. De még így is, hogy éjt nappallá téve dolgozunk azt érzem, hogy nem elég az, amit teszünk.

HV: Ennyi munka mellet, hogy jut idő a családra?

Az tudni kell, hogy szinte mindent, amit elértem a feleségemnek köszönhetek. Sajnos volt, hogy a sok munka mellett nem volt annyi időm a családomra. Viszont mikor otthon vagyok, akkor csakis rájuk koncentrálok. Ebben a helyzetben a gyerekeim, a hét éves kislányom és a 11 éves fiam most nagyon nehezen viselik, hogy ennyit kell dolgoznom. Tény, hogy rengeteget dolgozom, viszont mindig törekszem az egyensúlyra, és ez mindenben igaz.

HV: Hogyan tovább?

Hogy mi vár rám az elkövetkezőkben arról fogalmam sincs. Jelen pillanatban az életem olyan rapszodikus és kiszámíthatatlan, hogy elképzelésem sincs arról, mi fog történni holnap vagy holnapután. Az biztos, hogy ezt akarom csinálni életem végéig. Oktatok, kutatok, ha van egy kis időm, akkor motorozok vagy pihenek a Balatonon.

HV: Mit fog csinálni, ha vége ennek az egésznek?

Alszom egyet...

Fotó: Gáspár Adrienn