El kell mennie itthonról annak, aki karriert futna be: interjú Szűcs Attila festőművésszel

Az árak tekintetében nyugat-európai kortárs művészekhez képest még mindig elérhető vagyok, csak itthon nem vagyok olcsó, mondta el a Pénzcentrumnak adott interjújában Szűcs Attila. A Munkácsy Mihály-díjas magyar festőművésszel új kiállításának apropóján többek között arról beszélgettünk: miként éli meg azt, hogy az MNB az épülő gyűjteményébe tőle még nem vásárolt semmit; mennyit drágultak a festményei 25 év alatt; van-e esély Magyarországról igazán nagy nemzetközi karriert befutni; létezik-e valamiféle háború az absztrakt és figurális festészet között.

Május 27-én nyílt meg a legújabb kiállításod a Deák Erika Galériában. Milyen élmény volt a pandémiás időszak után újra egy ilyen esemény?

A pandémia hatására a munkaritmusom nem nagyon változott, a festő már csak egy ilyen magányos állatfajta. Ezt úgy értem, hogy ebben az időszakban ugyanúgy egyedül voltam a műteremben, mint azelőtt. Sőt, őszintén, sokszor hiányzik is nekem az egyedül töltött idő. Úgyhogy ebből a szempontból szerencsés vagyok, miközben vannak olyan extrovertált barátaim, akiket sokkal jobban megviselt ez az időszak, leginkább a szociális kapcsolattartás miatt. Persze a barátokkal való személyes találkozás vagy a megnyitókon való beszélgetés hiányzott. Van egy napi ritmusom, általában már 8-kor itt vagyok a műteremben. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindennap festek, a munkának nagyon sok járulékos része is van. Kutatás a számítógépen, de én például az olvasást is ideértem.

A képeiden lecsapódott valami a járványból?

Az ismerőseim is mondták, és én is látom, hogy vannak egyértelműen beazonosítható jelek, amik valamiféle változásra utalnak. Nehéz erre válaszolni, mert nem tudom, hogy mennyi az életkori sajátosság ebben, ami magától is változásokat hoz, és konkrétan minek van köze a pandémiához.

Az látszik, hogy nagy nemzetközi karriert Közép-Európából csak úgy lehet elérni, ha valaki elhagyja az országot, de legalábbis sokat van úton.

Úgy érted, hogy megvannak azok a pontok a karrier során, amikor ott kell lenni jó helyen, jó időben és akkor működhet? Ezután viszont már nem is vágyik rá az ember?

Nem hogy nem vágyik rá, nem nagyon lehet megcsinálni anélkül, hogy ne lennél ott személyesen. Ha az elengedhetetlenül fontos szociális kapcsolataid nem alakulnak ki időben, fiatal korodban, akkor hiába a próbálkozás. Hansúlyozom, ez a láthatóságról szól és nem a minőségről.

Jelenleg a Deák Erika Galéria művésze vagy, korábban viszont az acb Galériánál voltál. Pados Gábor, a galéria vezetője úgy nyilatkozott a Pénzcentrumnak adott interjújában, hogy a távozásod „nagyon megrázta, és igazságtalannak érezte.” Miért döntöttél a váltás mellett?

A történet ennél korábban kezdődik, először én ugyanis a Deák Erika Galériával kezdtem el dolgozni még 1999-ben, ott volt az első nagy önálló kiállításom. Innentől kezdve nem kellett semmi mással foglalkoznom, kizárólag a festészetből tudtam megélni, ez áttörés volt. Utána évekig dolgoztunk együtt, de idővel lejárt a galériával kötött szerződésem, és egy magánéleti válság miatt, amit most ennél jobban nem szeretnék részletezni, eljöttem onnan. Fontos leszögezni, hogy sem szakmai sem anyagi nézeteltérésünk nem volt. Ekkor, 2005-ben, Szoboszlai János, aki az acb Galéria művészeti vezetője volt, és korábban is jó barátságban voltunk, hívott, hogy dolgozzunk együtt. János volt egyébként az egyik első művészettörténész kritikus, aki elemezte a munkáimat. Amikor ő besokallt és eljött a galériától 2010-ben, nagyon nehéz választás elé kerültem, mert nekem ő volt a szakmai etalon a galériában, ugyanakkor Pados Gáborral is baráti viszonyban voltam, még az esküvői tanúm is ő volt, de az én megítélésem szerint, egyedül alkalmatlan lett volna, hogy eredményesen tudja vinni a galériát. Gyakorlatilag két szék közé kerültem, mert János gondolkodott azon, hogy indít egy új galériát, de semmilyen konkrétummal nem tudott szolgálni. Ráadásul rendeződött a viszonyom Deák Erikával is, akivel 2007 óta férj és feleség vagyunk. Erikával sokat beszélgettünk arról, hogy milyen lenne újra együtt dolgozni, minden oldalról megvizsgáltuk és bár nem volt könnyű döntés, de visszamentem.

Figurális festőművészként tartanak számon. 2012-ben volt egy nagy csoportos kiállításod Debrecenben a Modemben, ahol híres kortárs festőkkel együtt állítottak ki. Ma is ennek a kánonnak a részének tartod magad?

Igen, benne vagyok ebben a kánonban. Van egy klasszikus képzettségem, ebbe beletartozik az is, hogy előszeretettel játszom a művészettörténet egészével, ideértve a figuratív festőművészetet is. Eközben az is fontos, hogy a festészetet ne csak globális, hanem univerzális viszonyrendszerként kezeljem, értelemszerűen az absztrakció összes lehetséges változatát is. Ezeket a rétegeket szeretném fuzionáltatni egy festményen belül. Felismertetni a nézővel is, hogy nincs olyan nagy különbség a világok között. Az más kérdés, hogy ha egy absztrakt felületen megjelenik bármilyen figura, az rögtön egy sokkal komplexebb viszonyrendszert indukál. Olyan széles konnotációs udvara lesz a műnek, ami önmagában egy sík, absztrakt felületen nincs. Én szeretem ezt az egész kaotikus valamit egészében kezelni, nemcsak a festészetet, hanem mindent, ami valamilyen formában hozzájárulhat újabb felismerésekhez.

A teljes beszélgetés itt olvasható.

Címlapkép: Getty Images