Dübörög vidéken a látványdisznóvágás: mégis, mi köze a magyar hagyománynak a burkához?

A falusi magyar családok életében az év egyik legnagyobb ünnepe volt a disznóölés, más néven disznótor, ami jellemzően egy egész napos, munkával és eszem-iszommal eltöltött, vidám program volt. A disznóölésen az egész család részt vett, de gyakran hívtak vendégeket a család barátai, sőt, az utcáról érkező verselő legények személyében is, akik néhány falat friss disznóságért, na és persze egy kupica pálinkáért szívesen segítettek a házigazdának.

Habár a disznótor a legtöbb család esetében ma már modernebb keretek között zajlik, a népi tradícióknak még mindig nagy divatja van, sőt, azt is elmondhatjuk, hogy évről évre népszerűbbek a „retro” disznóölések és a hagyományos toros lakomák. A disznótor napján vétek kihagyni az olyan hagyományos fogásokat, mint a sült vér, a töltött káposzta, a pecsenyék, vagy a finom, friss belsőségekből készült ételek. Érdemes helyet hagynunk a toros lakoma végén a desszertnek is, hiszen hagyományosan a húsok mellé egy szép, nagy szelet rétes is dukál.

Disznóölő Szent András napja

A disznótort hagyományosan a téli hónapokban tartották, aminek több oka is volt. A magyar háztartásokban a 20. század derekáig nem voltak hűtőszekrények, így az ölést célszerű volt hidegben elvégezni, lehetőleg egy nap leforgása alatt, nehogy az értékes hús megromoljon. A disznót a család hagyományosan Egyed napján, azaz szeptember 1-jén fogta hizlalóra, a disznóvágási időszak kezdődátuma pedig november 30-a, népies megnevezéssel „Disznóölő Szent András” napja volt. A disznótorok elengedhetetlen kellékei a farsangi időszaknak és a téli esküvőknek is, hiszen ilyenkor az asztal ékessége mindig a hízott disznóhús kellett, hogy legyen.

Szent András apostol a bibliai emlékeink szerint előbb Keresztelő Szent János, majd Jézus követője lett, ő hívta az apostolok közé öccsét, Pétert is. Jézus halála után András apostol keresztény hittérítőként működött, mígnem időszámításunk után 60-70 körül, a görögök között vértanúhalált nem halt. András egy „X” alakú keresztfán lelte halálát, ezért nevezzük az ilyen kereszteket azóta is „András keresztnek”. Habár Szent András eredetileg a halászok védőszentje volt (mielőtt apostol lett, halász volt), november 30-ra eső névünnepe, azaz András neve napja a magyar kultúrában fokozatosan Disznóölő Szent András napjává alakult át.

A disznóöléshez mindemellett számos népi hiedelem is kötődött, hiszen a babonák köztudottan átszőtték a falvak lakóinak életét. A hiedelmek szerint tilos volt disznót ölni újholdkor, különben férges lesz a disznó húsa. Ugyanígy nem volt szabad disznótort szervezni keddre, péntekre és vasárnapra sem, különben a hús romlott lesz. A tilalmakkal ellentétben disznóvágáskor sokat kellett nevetni, mert ettől lett jó vastag a szalonna – hogy ez a babonás elvárás teljesüljön, számos izgalmas játékkal készültek a falu lakói.

Klasszikus disznóságok télire

A disznótor napján az izgatott részvevők számára minden a húsról szólt: a frissen leölt állatot szinte az utolsó porcikájáig feldolgozták, egyetlen darab köröm sem veszett kárba. A disznóságok egy részét a tor napján, frissen fogyasztották, másokat sózással vagy füstöléssel tartósítottak, hogy minél hosszabb ideig elláthassák a családot disznóhússal. A belsőségek jellemzően a hurkába kerültek, a szalonna és a lehulló húsdarabok – szokástól függően ki, milyen arányban készíti -, a tipikus magyaros fűszerekkel egyetemben a kolbászban kötöttek ki. Ha a család szerette, készítettek disznósajtot is, amit a sertés megtisztított gyomrába töltöttek, majd füstöléssel tartósítottak.

A hagyományos disznótornak megvolt a maga rituáléja, menetrendje, s minden egyes mozzanathoz finom falatok tartoztak. Az első fogások egyike, amit az asszonyok közvetlenül a disznó leölése után készítettek el, a hagymás sült vér volt, friss kenyérrel, ami elmaradhatatlan kelléke az autentikus toros reggelinek. A sült vér egyrészt megtöltötte a vágáson résztvevők gyomrát, ezzel erőt adva a nagy munka folytatásához, másrészt megalapozta a családi program remek hangulatát is.

A sertés feldolgozása során a húsrészeket szétválogatták: míg az olyan darabokat, mint a csülök vagy a sonka, megfüstölték (utóbbit rendszerint a húsvéti ünnepi asztalra tartogatták), a pecsenyének való húsok egy részét frissensültként tálalták disznótoros ebéd gyanánt. Szinte kötelező elem volt a friss hurka, kolbász is, hiszen a család munkájának a gyümölcsét muszáj volt megkóstolni, de a töltött káposzta is előkerült ebédre, vagy vacsorára. A húsok mellé a módos családok készítettek levest is a sertéscsontokból, mindent friss kenyérrel és vitaminban gazdag savanyúságokkal körítve tettek az asztalra.

Hogyan zajlott egy hagyományos disznóvágás?

A disznóölést mind a mai napig hajnalban kezdik, hiszen egy egész napos kemény munkáról van szó. A virradatkor történő gyülekező során a házigazda kávét, pálinkát kínál a segítőtársaknak, akik felkészülnek az ölésre. Hagyományosan mindig kétszer koccintottak az ölésnél: inni kellett egy áldomást a disznó levágása előtt, és a disznót fogóknak egy fogópálinkát, a vágás után.

A sertés leölése igazi csapatmunkát igényelt: négy erős férfi kellett az állat lefogásához és egy asszony, aki közben összegyűjtötte a disznóvért egy nagy tálban. Az ölést a legtapasztaltabb, legügyesebb férfi végezte, ha nem volt ilyen, a család böllért fogadott. A disznó életét a szegycsont irányában történő szúrással oltották ki, azonban ma már elkábítják az állatot. Emberséges módja a disznóölésnek az is, ha az állatot fejbe lövik, csak ezt követően véreztetik ki.

A leölt disznót a rémfára húzták fel – a rémfa egy három részből álló faállvány volt (két „A” alakú, szétnyitható faláb és az azokat összekötő gerenda, amelyen a disznó lógott). Fontos mozzanat volt a disznó szőrének a leperzselése és a szőr lekaparása, majd a sertésbőr alapos megtisztítása, amelyet az állat zsigerelése követett. A disznó feldolgozása ezután több, egymással párhuzamos munkafolyamatból áll. A salakanyagok kivételével semmi sem ment a kukába: igazi ínyencség a bőrös karaj, a kollagénben gazdag, zsíros körömpörkölt, a sertésagyvelőt kirántották, a sajtba, hurkába belekerült az állat feje is.

Mi volt a férfiak, mi a nők feladata?

A disznóvágás során mindig megvannak a tipikus férfi és női feladatok. A férfiak feladatai jellemzően fizikai erőt igényeltek (a disznó lefogása, leölése, felhúzása a rémfára, zsigerelése, a nagyobb húsrészek felbontása), a női feladatok inkább a precizitásról szóltak (a belek megtisztítása, kolbász és hurka töltelékének összeállítása, a toros frissen sültek, káposztás ételek megfőzése).

A bontás meghatározott sorrendben történt: a zsigerelés után a fejet és a hájat kellett levenni, majd orjára (a gerincet egyben hagyva, a gerinc mellett vágtak) vagy karajra bontották (a gerincet középen kettéhasítva) a testet. Minden részt máshogy dolgoznak fel, egymással párhuzamos feladatokként: a legszebb, legértékesebb húsokat (karaj, tarja, oldalas, sonka, lapocka, tokaszalonna, csülök stb.) fagyasztják vagy füstölik, a zsírt kisütik, a fejet abálják, a hurka hozzávalóihoz a belsőségeket szintén.

A család, illetve a régió ízlésétől függ, hogy mi kerül a hurkába: vannak, akik véres hurkát készítenek (ebben az esetben az összes vért nem eszik meg reggelire) és vannak, akik májasan szeretik. Szintén ízléstől függ, hogy mennyire rizses a hurka, vagy az, hogy mennyire gazdag a töltelék. Jellegzetes friss étel a disznótor közben kisülő tepertő, más néven töpörtyű is, amit tepertőkrém formájában is feldolgozhatunk.

Hízósertés és mangalica

A háztartásokban tipikus hízósertés mellett hazánkban elterjedt az itthon őshonos, ám világhírű sertésfajta, a mangalica tartása és vágása is. A mangalicákat a legegyszerűbben egyedi, göndör szőrükről ismerhetjük fel, azonban azt is tudnunk kell, hogy húsa is más, mint a hagyományos sertésé. A mangalicahús színe sötétebb, illata erősebb, aromásabb, szerkezete kifejezetten lédús és puha. Habár a disznóvágás menete azonos a sima sertés feldolgozásával, a hús bontása során érhetnek meglepetések: a mangalica hátsó szalonnája akár 25 cm is lehet!

Nem csak azért népszerű a mangalica, mert szép a húsa: az állatok kevésbé hajlamosak a stresszre, így általánosságban jobban megőrzik az egészségüket, illetve a mangalicahús koleszterintartalma is jóval alacsonyabb: akár 50-75%-kal levesebb lehet, mint más sertésfajták esetében. A mangalicából készült termékek esetében – legyen szó friss húsról, füstölt áruról, hurkáról vagy kolbászról -, biztosak lehetünk az élelmiszer kiváló minőségében, éppen ezért, ha tehetjük, mindenképp kérjünk kóstolót, ha valahol ezt a fajtát vágják.

Kántálás, alakoskodás és nyársdugás

Ha a családban volt eladó lány, akkor a hagyományok szerint az ő feladata volt a hájas pogácsa elkészítése. A babona szerint, ha a pogácsa szépen megemelkedett, az azt jelentette, hogy a leány hamarosan férjhez fog menni. A disznótor a lányok számára remek alkalom volt az ismerkedésre, hiszen olyanok is eljöttek a házhoz, akiket a család nem hívott. Szokás volt a disznóölés során kántálni is, erre a célra gyakran összeverődtek a falu legényei a családi ház ablaka alatt, sőt, sokan jelmezbe is öltöztek, például szerencsehozó kéményseprőnek, medvének és cigánynak.

Az alakoskodó fiatalok tipikusan ilyen versekkel kértek egy kis kóstolót:

Megdöglött-e az a disznó, akit megöltek?
Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet!
Mer holnap péntek lesz,
a maradék nem jó lesz.
Fülét, farkát a papoknak,
Hurkáját a diákoknak,
adjanak egyet!

vagy például:

Szegény vándorok vagyunk,
éhesek vagyunk,
szállást nem kapunk.
Kínáljanak meg minket!
Kívánunk a gazdának,
ahány falatot ád,
annyi disznót vágjon.

Ha a család úgy döntött, megkínálja a kántálókat, akkor a kóstolót hasonló módon meg is köszönték:

Áldja meg az isten e háznak gazdáját,
Töltse meg az isten mind csűrét, kamráját.

Ha a család nem szerette volna megkínálni a kántálókat – természetesen ilyen is előfordult, hiszen drága dolog a disznóhús -, akkor a legények szemtelenkedő kántálás közepette futottak el, még mielőtt a ház népe észbe kapott volna:

Négy lába van a disznónak,
Ötödik a farka.
Farka alatt van a duda,
Fújja meg a gazda!

A kántálás mellett szintén elterjedt népi szokás volt a nyársdugás. Ilyenkor a fiúk nyársat vágtak, amit a kerítés fölött, vagy az ajtón, ablakon bedugtak. A nyárs egyik ágára tréfás, sőt, akár trágár szövegű papírt szúrtak, hogy megnevettessék a házigazdát. Ha a háziaknak tetszett a poén, a nyársra hurkát, kolbászt, vagy pogácsát szúrtak. A játék aranyszabálya volt, hogy a háziak nem tudhatták meg, ki a nyársdugó, látatlanban kellett kóstolót gyűjteni. A nyársat be is lehetett dobni az udvarra: ha a gazda kóstoló nélkül adta ki, gyakran még egyszer bedobták azt, kedves vers helyett csúfolódással. Ha egy kóstolót behívtak, a vendég részéről szerencsehozó gesztus volt bottal a földet szurkálni, rossz tepsikkel, fazekakkal hangoskodni.

Az alakoskodásnak (vagy más néven maskarázásnak) is megvoltak a maga szabályai, víg esemény volt például a disznótoros vőlegény és menyasszony látogatása. A falusi fiatalok közül egy legény fátyollal eltakart menyasszonynak öltözött, fején kukoricaháncs-koszorúval, egy leány pedig vőlegénynek öltözött. A „menyasszony” egy üres kosarat vitt, a „vőlegény” üres üveget. A disznótoros házhoz nagy csapat kísérte a jelmezeseket, azonban a házba csak ketten mentek be, ahol némajátékot játszottak. A fiatalok szavak nélkül, mutogatással jelezték, hogy táncolnának a háziaknak, mutogatva kértek enni és innivalókat. Ilyenkor az üvegbe került egy kis bor vagy pálinka, a kosárba pedig tepertő, szalonna, sütemény. Az alakoskodást és a barátságos kínálást a következő alkalommal illendő volt viszonozni.

Egyre népszerűbb program a látványdisznóvágás

Habár ma már nem szokás jelmezbe öltözni és kántálni, a disznóvágáshoz hasonló népies programok a reneszánszukat élik: nem is csoda, hiszen egyre növekszik az emberekben az igény arra, hogy a szupermarketek polcaitól minél messzebb juthassanak hozzá a legfrissebb, legfinomabb húsokhoz. A látványdisznóvágások kifejezetten népszerűek a fővárosiak köreiben, hiszen annak ellenére, hogy a lehetőségeik korlátozottabbak, bennük ugyanúgy megvan az igény a régimódi, falusi hangulatú szórakozásra, mint a vidéken élőknek.

A látványdisznóvágások a családi tevékenységekhez hasonlóan egész napos programok (nem minden esetben történik ölés is, gyakran ezt a részt a böllér elintézi korábban), ahol a húsfeldolgozás során végigkóstolhatjuk az összes olyan autentikus fogást, mint a hurka-kolbász, a tepertő, vagy a frissen sült pecsenye. Ha van rá lehetőségünk, semmiképp se felejtsük el megkóstolni a belsőségeket tartalmazó falatokat, például a disznósajtot.

Látványdisznóvágáson országszerte lehetőségünk van részt venni: a magyar turizmus rajongói körében ismerős lehet a Fenyőharaszti Kastélyszállón rendezett disznóvágás, de az etyeki borvidéken, vagy Eger környékén is válogathatunk az izgalmas, húsos kalandok között. Ha borvidéken veszünk részt ilyen gasztroprogramon, semmiképp se felejtsük el megkóstolni a helyi borkülönlegességeket, vagy a házigazda pálinkáját, hiszen áldomás nélkül nincs igazi disznóvágás!

Belsőségek, nem csak a hurkába

Ahogy a disznóvágás, mint program újra egyre divatosabbá válik, úgy nő a népszerűsége a különféle, a megszokottól eltérő disznóhúsoknak is, mint például a sertés belső szervei. A máj, vese, tüdő, vagy éppen a disznószív a legtöbb ember szerint tipikus hurka-alapanyag: miután megabálták őket, apróra darálják és bekeverik a hurka többi hozzávalójával, például a rizzsel, vagy a vérrel. Sokan nem tudják azonban, hogy a különféle szerveket számtalan más módon is elfogyaszthatjuk: készíthetünk belőlük pörkölteket, ragut, vagy megehetjük őket lesütve is (különösen finom lehet így a disznószív, vagy a vese) – a lényeg, hogy visszahozzunk a köztudatba olyan élelmiszereket, amelyek attól, hogy jelenleg nem népszerűek, nem kevésbé finomak.

Amikor feldolgozunk egy belsőséget, azt általában abálással készítjük elő (természetesen nem mindent, a disznómájat például jobb lepirítani egy kevés vöröshagymával). Az abálás szükséges a szív, a nyelv, a tüdő és a vese esetében is – utóbbinál kifejezetten fontos, hiszen magának a szervnek kellemetlen lehet a szaga. Az abálás valójában egy hosszabb ideig tartó, lassú, alacsony hőfokon történő főzés (100°C alatti vízben végezzük), amelynek eredményeképpen a szervek megpuhulnak és felkészülnek arra, hogy tovább dolgozzunk velük.

Az vizet, amiben abálunk, abáló lének nevezzük. Ez gyakorlatilag egy nem leves jellegű, ízesített főzőlé, ami ad egy kellemes alapízt a puhuló belsőségnek. A vízbe a melegedésekor szórjunk sót, adjunk hozzá babérlevelet, szemes borsot és fokhagymát (vagy vöröshagymát, ha az van otthon); a vesék esetében egy kevés ecetet is elbír az abáló lé. Minden szervnek megvan a maga abálási ideje: jellemzően az izmos szívet főzzük a legtovább, a tüdő viszont hamarabb elkészül. Amikor a villa puhán belesiklik a szövetbe, készen is vagyunk.

Milyen alapanyag a disznótüdő?

Az egyik mellőzött, ám kiváló alapanyag, amit olvasóink figyelmébe ajánlunk, nem más, mint a sertéstüdő, amit számos izgalmas és egyben ínycsiklandó ételhez felhasználhatunk. Ilyenkor tesszük fel magunkban a kérdést: mégis hogyan viselkedik a tüdő, mint konyhai alapanyag?

A válaszunk nagyon egyszerű: szakszerűen elő kell készítenünk a szervet (a porcos részeket távolítsuk el, a tüdő felületét pedig szurkáljuk meg az abálás előtt, ugyanis a főzés során a tüdő megdagad), ezt követően szinte bárhogy dolgozhatunk vele. Azt javasoljuk, az alapanyagot egyszerű, sós, babérleveles, fokhagymás abáló lében, körülbelül 1 óra alatt főzzük puhára, majd amikor kész, kockázzuk fel, vagy daráljuk le attól függően, mibe szeretnénk tenni.

A tüdő remek alapanyaga a különféle, belsőségekkel gazdagított sertésraguknak, készíthetünk belőle szalontüdőt, savanyú leveseket, sőt, akár tésztába burkolva is kisüthetjük, húsos batyu gyanánt. Töltött levesbetétekhez is használhatjuk és elfogyaszthatjuk egyszerűen az abálás után, ízesítve, lepirítva is – csak a fantáziánk szab határt.

Hogy a tüdőt, mint a hagyományos magyar konyha egyik elismert alapanyagát bemutathassuk, egy végtelenül egyszerű, ám annál izgalmasabb felvidéki fogást hoztunk el, ami a „liptói burka” elnevezésre hallgat. A liptói burka egy oldalassal, füstölt szalonnával és tüdővel készített krumplis étel, gazdag ízei minden tekintetben felelevenítik konyhánkban az eredeti disznótoros hangulatot.

Liptói burka, egy igazi disznótoros ízbomba

Hogy egyesítsük a disznótoros finomságokat a tél végén elengedhetetlen vitaminokkal és ásványi anyagokkal, illetve ügyeljünk a megfelelő mennyiségű fehérjebevitelre is, tökéletes fogás a hagyományos felvidéki magyar konyha egyik klasszikus tepsis étele, a liptói burka. Az elnevezés csupán fantázianév, az ételnek semmi köze a muszlim női viselethez. Habár keveset tudunk a recept eredetéről, vélhetően a szlovákiai Liptó térségéből származik, a felvidéki magyarok gyakran készítik a téli időszakban, vagy disznótorok alkalmával.

A liptói burka egy klasszikus tepsis-krumplis fogás, annyiban tér el az itthon megszokott ételektől, hogy kockázott krumpli helyett reszelt krumplival vannak összekeverve a belsőség- és hússzeletek, illetve a szalonna. A legtöbb alapanyagot bármelyik szupermarketben megvehetjük, azonban a különleges hozzávaló, a sertéstüdő beszerzése céljából érdemes ellátogatnunk egy henteshez. Ha éppen nem kapható tüdő, kérjük meg, hogy a következő vágáskor tegyen el nekünk egy szép darabot!

A liptói burka hozzávalói

• 20 dkg oldalas (csont nélkül)
• 10 dkg sertéstüdő
• 10 dkg füstölt szalonna
• 1 kg krumpli
• 5 dkg köles vagy kukoricadara
• 2 fej vöröshagyma
• 6 gerezd fokhagyma
• 1 ek majoránna
• só, bors ízlés szerint
• Az abáló léhez: 1 ek só, 4 db szemes bors, 2 gerezd fokhagyma és 2 db babérlevél

Köles: népies és egészséges egyszerre

A liptói burka alapanyagai közé tartozik a köles is (ha nem találunk a boltban, nyugodtan helyettesítsük kukoricadarával) – aminek a tüdőhöz hasonlóan mindenképpen megér egy esélyt adni. Habár a régmúltban a köles alapélelmiszernek számított, hosszas időre a „madáreleség” kategóriába száműztük, azonban a köles az elmúlt években újra egyre nagyobb népszerűségnek örvend, mint alternatív gabonaféle, ami igen gazdag különféle ásványi anyagokban és a fehérjetartalma is magas.

A köles kedvelt alapanyaga a gluténmentes táplálkozás híveinek, glutén intolerancia (cöliákiás diéta) esetén is nyugodtan fogyasztható. A köles készítése a rizshez hasonlóan egyszerű: dupla mennyiségű vízben főzzük addig, míg az összes folyadékot fel nem veszi. Fogyaszthatjuk sós és édes ízekben is, magas rosttartalma miatt célszerű reggelire ennünk köleskása formájában, vagy az ebédhez köretként, zöldségekkel dúsítva, gazdagon. Érdekesség, a köles nagyszerű alapanyaga diétás, gluténmentes süteményeknek, remekül illik a gyümölcsös, csokoládés ízekhez is.

A recept elkészítése

Helyezzük a sertéstüdőt és az oldalast egy nagy lábasba és öntsünk rá annyi hideg vizet, amennyi bőségesen ellepi. Adjuk hozzá a léhez a fent felsorolt fűszereket, majd főzzük lassan, kis lángon, míg mindkét alapanyag teljesen puha nem lesz (ha keletkezik hab, azt távolítsuk el). Amíg a húsok főnek az ízes vízben, kockázzuk fel a szalonnát és süssük ki a zsírját. A zsír nagy részét tegyük félre (használjuk fel egy másik ételhez), egy kevéssel kenjünk ki egy kisebb tepsit. A kisült szalonnakockákat szintén tegyük félre.

A vöröshagymát és a fokhagymát aprítsuk finomra és dinszteljük meg a füstölt szalonna zsírján. A kölest főzzük puhára kétszeres mennyiségű vízben, majd ha az összes folyadékot felszívta, adjuk a hagymás alaphoz. Ha az oldalas és a tüdő is puhára főttek, vegyük ki az abáló vízből és kockázzuk őket fel, kisebb falatokra. Hámozzuk meg a burgonyákat, majd reszeljük le nagylyukú reszelőn. Sózzuk be a reszeléket, keverjük össze alaposan, majd hagyjuk, hogy kb. fél óra alatt levet eresszen. Ezután facsarjuk ki a felesleges levet egy tiszta konyharuha segítségével.

Ha az összes hozzávalót az utasításoknak megfelelően előkészítettük, keverjük őket össze: a reszelt krumpli, a tüdő és az oldalas, a kisült szalonnakockák, a szalonnazsíron dinsztelt hagyma és a köles kellemesen zsíros, laktató elegyet alkotnak. Ízesítsük a masszát ízlésünknek megfelelően sóval, borssal és majoránnával, majd egyengessük el a kizsírozott tepsiben. Süssünk rá előmelegített sütőben alul-felül sütési módban, vagy hőlégkeverésen 200°-on, körülbelül 20-30 perc alatt, míg az étel teteje pirult nem lesz.

Tálaljuk az ételt frissen kisütve, kockákra szeletelve savanyú káposztával és puha fehérkenyérrel. Ha ragaszkodunk a disznótoros hangulathoz, előételként fogyaszthatunk sertésorjalevest, desszertként pedig süthetünk néhány rúd klasszikus magyar rétest. Ha úgy érezzük, valami hiányzik a disznótoros asztalról, sosem késő kisütni egy kosár tepertős pogácsát.

Milyen bort válasszunk az étel mellé?

A sertéshús különleges alapanyag abból a szempontból, hogy a fehérbor, a vörösbor, sőt, a rozé is megállja mellette a helyét az asztalon. Ehhez az oldalassal és belsőséggel készült fogáshoz egy száraz vörösbort ajánlunk a szekszárdi Mészáros Pál Borház és Pince kínálatából. A Suttogó Cuvée egy mélyvörös árnyalatú, kellemesen gyümölcsös bor, ami a Merlot, a Kékfrankos és a Cabernet Sauvignon együtteséből jött létre. A cuvée beltartalma igen határozott, fel- és levezetése lágy, aromatikus. Fogyasszuk 16°-ra behűtve bármilyen sertés és más vörös húsok mellé.

Címlapkép: Getty Images